Ha belépsz Perrie Edwards otthoni stúdiójába, egy habszivacsokkal kipárnázott énekkabint és egy puccos keverőpultot látsz. Aztán észreveszed a mögötte lévő Number One trófeákat és Brit Awards díjakat.

„Szerintem elég ijesztő itt dolgozni” – mondja Perrie nevetve. „Mintha azt gondolnám, hogy ‘Ó, Istenem, kapok még valaha díjat?'”

A Little Mix tagjaként – Leigh-Anne Pinnock, Jade Thirlwall és a 2020-ban kilépett Jesy Nelson mellett – Perrie több mint egy évtizedig élvezte a sziporkázó popslágereket, a teltházas arénakoncerteket és a mérföldkőnek számító pillanatokat. 2021-ben a Little Mix történelmet írt azzal, hogy az első lányzenekar lett, amely megnyerte a Legjobb Brit Csapat díjat a Brits-en.

„Himnikus – autózás a kocsiban, lehúzott tetővel a szélben”.

Perrie szerint közelgő szólóalbuma – amelynek még nincs címe és megjelenési dátuma, de már nagyjából kész – egyértelműen „eklektikus”. A RAYE művészével és a Little Mix munkatársával, Jin Jinnel közösen írt dalok között a „Motowny” pillanatoktól kezdve a „gitárvezérelt balladákon” át a „Mariah Carey vibrálású” számokig minden megtalálható.

„Arra szerettem volna ügyelni, hogy minden [különböző műfajú] dalnak legyen egy testvére az albumon, hogy ne legyen teljesen össze nem illő” – mondja. „Van értelme, ha hallgatod, mint egy egész művet”.

Az élénk In Conversation interjúban Perrie beszél az imposztor-szindróma leküzdéséről, hogy csiszolja dalszerzői képességeit, kétéves fia, Axel szerepléséről az albumon, és egy játékos bopról, amelyet párjáról, az angol futballsztárról, Alex Oxlade-Chamberlainről írt. Azt is elárulja, hogy a Paramore-os Hayley Williams hogyan adta neki a lökést az énekesi karrierhez.

A folyamat kezdetén nem voltál biztos benne, hogy saját dalokat akarsz írni. Miért volt ez így?

Egyszerűen csak annyira bizonytalan voltam, azt hiszem, annyira szégyenlős voltam. És ez tényleg drasztikus változás, amikor egy lánybandából, ahol a lányok állandóan veled vannak, és fogják a kezed – szó szerint én voltam a baba [a bandában]. És elég nyomasztó tud lenni, amikor rengeteg ember van egy szobában, és az érzéseidről és az érzelmeidről kellene beszélned, és arról, hogy mit akarsz beletenni egy dalba.

Az elején leültem a kiadómmal, és azt mondtam: „Srácok, nem akarok semmit írni. Csak azt akarom, hogy dalokat küldjetek. Csak énekelni akarom őket. Emlékszem, ahogy néztem a Whitney-filmet [I Wanna Dance with Somebody], és ő ott ült az irodában [egy halom demóval], és azt mondta: „Ez tetszik, ez nem tetszik.”. Így képzeltem el a zenei karrieremet. De aztán azt mondták: ‘Miért nem próbálsz ki néhány folyamatot a barátaiddal és olyan emberekkel, akikkel már dolgoztál korábban, és akikben jól érzed magad?‘. Mint például Jin Jin – őt mindig is ismertem, és soha nem érezném magam elítélve mellette a szobában.

Szóval minél több próbát tartottam, annál magabiztosabb lettem, [és] annál több szöveges és koncepcionális ötletet írtam le. Aztán elkezdtem egy kicsit jobban átvenni a gyeplőt, és onnan csak úgy csavarodott a dolog. Csak egy maroknyi dal van az albumomon, amit nem én írtam vagy társszerzőként, vagy szerzőként, szóval nagyon büszke vagyok arra, hogy [az egyik végletből a másikba jutottam].

Hogyan jött létre a ‘Forget About Us’ – azt mondtad, Ed Sheeran küldött neked egy demót?

Szóval, Ed elküldte nekem a dalt, és akkoriban a szöveg és a koncepció nagyon közvetlen volt ahhoz, amiről szólt. Felhívtam őt, és azt kérdeztem: ‘Nem bánnád, ha egy kicsit finomítanék rajta? Nem fogok csak a poén kedvéért szerepelni az írói kreditpontok között, mert attól felkapom a vizet, utálom, amikor az emberek ilyet csinálnak. Nem akarom elvenni [azt a tényt], hogy te voltál a producer és írtad ezt a dalt [és] elküldted nekem. Én csak szövegileg akarok finomítani rajta, hogy inkább én legyek, és az életem jelenlegi állása szerint.

És teljesen rendben volt vele, annyira támogatott. Azt mondta: „Azt akarom, hogy teljes mértékben magadévá tedd – bármi, ami nem tetszik, változtass rajta, és onnantól kezdve dolgozunk rajta. Szóval csináltam egy ülést a Zoomon, és valahogy eljutottunk oda, ahol most van. Nagyon boldog vagyok.

Fontos volt számodra, hogy egy „énekes” dallal indulj – egy igazi dívás énekhanggal?

Minden dalban akarok valahol vokális pillanatokat. Nem akartam egy olyan dalt, ami végig csak egyfajta általános vokál lenne. Még az utolsó pillanatban is – talán egy héttel ezelőtt volt egy rendezvényem, és még aznap reggel felvettem az ad libs-t [a dalhoz], mert úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Szóval felhívtam Dipesh-t [Parmar], a kiadóm vezetőjét, és azt kérdezte: „Szeretnél még ad libs-t csinálni?„.

Én pedig azt mondtam: „Soha nem mondanék nemet több ad-lib-re – minél több, annál jobb, mert én az elejétől a végéig ad-lib-elek, ha tehetem.„. Szóval megkérdeztem tőle: „Ha ma reggel megcsinálom, akkor a ma esti eseményre készen lesz, hogy mindenki hallhassa?„. Erre ő: ‘Igen, igen, biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani.‘ Szerintem csak a végén hozzáadva azokat a nagy ad libs-eket, feldobja a dalt.

RAYE-el is együtt dolgoztál az albumon.

Átjött, és egyszerűen a legjobb nap volt. Minden alkalommal, amikor látom, hogy díjat nyer, vagy bármi történik vele, annyira boldog vagyok, mert egyszerűen megérdemli a győzelmet – ő a legkedvesebb, legőszintébb ember, de a tehetsége nevetséges. Ha kinyitja a száját, egyszerűen csak csodálom. Akkoriban a kislemeze nagyon jól ment, és egy kis ropogós tortával ünnepeltük. Anyukám próbált találni valamit a konyhában, amivel gratulálhatott volna neki, úgyhogy vettünk egy kis ropogós tortát és egy gyertyát. Aznap írtunk egy dalt, a ‘2-2‘-t, amire nagyon büszke vagyok.

Miről szól a dal? A cím úgy hangzik, mint egy futballeredmény.

Valóban! A partneremről szól. Hogy őszinte legyek, azért kezdődött, mert úgy voltam vele, hogy ‘Egy kapcsolatban elég kicsinyes tudok lenni. Nem tudom, hogy ez a csillagjegyem miatt van-e, nem tudom, hogy azért van-e, mert rák vagyok és makacs, de szeretek haragudni„.  Sosem veszekszünk – eléggé nyugodtak vagyunk -, de néha csak a harag kedvéért haragszom. Azt gondolom, hogy ha csak rám néz, mosolyog és azt mondja, hogy „ugyan már„, akkor azt mondom: „Oké, mindez el van felejtve.„. De nem teszi, és én sem fogok meghátrálni. Szóval valahogy erről szól a dal.

Mit gondol a partnered a dalról?

Nagyon tetszik neki! Hogy őszinte legyek, először, amikor lejátszok neki egy dalt, nem feltétlenül a szövegre figyel. Most tanulom meg: van, aki meghallgat egy dalt, és a dallamot hallja. És vannak, akik egyenesen a szövegre figyelnek… ő határozottan a dal egészét hallgatja. Így aztán megkérdezem tőle: „Ó, mit gondolsz a dalszövegről?”. Erre ő: ‘Miért, mit énekeltél? Játszd le még egyszer!‘ És másodszorra is befogadja. De tetszik neki. Igazából minden csak móka és kacagás, nem igaz? Rengeteget írtam róla az albumon. Szép dalok is vannak rajta, ne aggódj!

Azt mondtad, hogy a Paramore-os Hayley Williams az egyik oka annak, hogy énekesnő akartál lenni. Mi inspirált téged benne?

Mert ő epikus – ő hihetetlen. [A Paramore] volt az első koncert, amire fiatalabb koromban elmentem. Egészen hátul voltam, ő pedig szó szerint egy pont volt a narancssárga mikrofonjával és fényes hajával, de életem leghihetetlenebb élménye volt. Eljöttem a Newcastle-i arénából, felhívtam a bátyámat, és azt mondtam: „Johnny, ezt meg fogom csinálni„. Erre ő: „Mit fogsz csinálni?„. Erre én: „Zenélni fogok… egy nap én leszek az, aki ott lesz abban az arénában. Erre ő: ‘Igen, kölyök, hiszek benned. Megvan a hangod, meg tudod csinálni. Én meg: „Megváltoztatta az életemet. Ez volt a leginspirálóbb dolog, amit valaha láttam.”

Hány éves voltál?

Úgy 14-15 éves lehettem. Aztán a főiskolán előadóművészettel foglalkoztam, ami segített az önbizalmamon, majd az X-Faktor következett. Aztán nyilvánvalóan ez volt az egész.

Merész volt az X-Faktor meghallgatási dala: „You Oughta Know” Alanis Morissette-től.

Tudom, tudom. Anyukám azt mondta: ‘Igen, remek választás!’ Nagy Alanis rajongó volt, úgyhogy végig támogatott. Aztán elénekeltem az ‘Ave Mariát‘, mert valami mást akartak hallani tőlem. Mintha egyik végletből a másikba esett volna.

Ez a hatótávolság.

Ez az! Az igazat megvallva, ide juttatott, tehát valahogy működnie kellett.

A rajongók tudni akarják: számíthatunk-e idén élő koncertekre?

Remélem, igen. Szeretnék néhány élő fellépést csinálni.

A ‘Forget About Us’ nagyszerűen fog szólni élőben.

Igen, remélem. Most már határozottan látom a zenekarral, én pedig csak a legjobb életemet élem. Rettegni fogok, ne értsd félre, de epikus lesz.

Mit mondanál a két évvel ezelőtti Perrie-nek, aki azt hitte, hogy nem tud dalokat írni?

„Ó, te buta kis kolbász – nem tudtad, hogy mit fogsz csinálni! Azt hiszem, ez tényleg onnan jött, hogy talán nem éreztem elég jónak magam ehhez. Tudtam, hogy tudok énekelni, nyilvánvalóan. De azt nem tudtam, hogy tudok-e zenét írni a semmiből. Szóval azt hiszem, egyszerűen csak ki kellett próbálnom, ahelyett, hogy bezárkóztam volna egy dobozba.