Óh, egy új zenei dívát kerestél? Egy sikeres zenei szólókarrier elindítása egy évtizednyi lánycsapatban töltött idő után nem könnyű feladat, de JADE-nek ez gyerekjátéknak tűnik.

Az ‘Angel of my Dreams‘ az egyik legjobb szóló debütálás, amit nagyon régen hallottam – ráadásul a klip is kifogástalan. Bármely más előadónak nehéz lett volna egy ilyen debütálást követnie. De aztán JADE lecsapott ránk a lenyűgöző 80-as évekbeli diszkópop ‘Fantasy’-val és a kísérleti bop ‘Midnight Cowboy‘-jal. Most pedig 2025-ben nagyot lendít az ‘IT girl‘ dallal, ami egy olyan buzis queer klubzene, amit mindannyian megérdemlünk.

Egy dolgot vettem észre JADE eddigi szólóútjával kapcsolatban: nem hagyja, hogy kitaláljuk, mit fog csinálni legközelebb. Nincsenek „biztonságos” kislemezek. Mindegyik más hangzást hoz. Többé nem hagyja, hogy meghatározd őt. Ez azért van, mert JADE egész életében a popzenét tanulmányozta. Figyelte, ahogy kedvenc popikonjai végigjárják karrierjüket, és ő a saját útját járja, a saját feltételei szerint. És ami a legfontosabb, jól érzi magát. Nagy Little Mix-rajongóként megtiszteltetés volt JADE-del beszélgetni arról, hogy mi hajtja őt szóló zenei karrierje során, és hogy milyen hatással voltak rá más hihetetlen poplányok.

Ky Stewart, Junkee: Hihetetlenül sok kislemezt adtál ki eddig. Milyen volt szólózenét kiadni?

Igazából elég felszabadító volt. Nem hiszem, hogy pontosan tudtam volna, mire számíthatok a saját anyagom megjelenésekor. Csak azt tudtam, hogy olyan zenét akarok csinálni, amit szeretek és amire büszke vagyok, függetlenül attól, hogy milyen a fogadtatása. És hogy ilyen jó fogadtatásban részesült, az nagyon szép. Határozottan más, mint a csapatban lenni, amire nem voltam felkészülve, és nyilvánvalóan sokkal nagyobb szabadságot ad, mint szólóban. De kellett egy perc, mire hozzászoktam, hogy alapvetően mindent egyedül csinálok. És tudod, a változás jó dolog.

Tudsz nekünk valamilyen tippet adni a készülő projektről? Milyenek a hangulatok?

A vibrálás szerintem egy kis káosz. Azt akartam, hogy az emberek bepillantást nyerjenek az agyamba és a kreatív utazásomba, hogy rájöjjenek, ki vagyok [és] milyen zenét akarok csinálni. Azt hiszem, a zene valójában ezt tükrözi, [ez] egyfajta meglepetés minden egyes dalban. Úgy érzem, hogy az ‘Angel of My Dreams’ után az emberek valószínűleg nem számítottak egy olyan dalra, mint a ‘Fantasy’, és ez megint változni fog.

Azt akarom, hogy úgy érezzük, hogy ez egyfajta Frankenstein poplemez, ahol a rajongók is részt vehetnek a projektben és az élményben. Azt hiszem, a következő dal, nos, hamarosan jön egy dal, amit mindenki sürgetett. Szóval meg kell etetnem a gyerekeket. Aztán jön egy másik dal, ami szerintem megint csak nagyon különbözik a ‘Fantasy’-tól. Szóval izgatottan várom, hogy az emberek egy másik hangulatot halljanak.

A klipjeid nem kevesebb, mint ikonikusak, különösen, hogy néhányat David LaChapelle rendezett. Miért fontos számodra, hogy ilyen erős képi világ és látásmód legyen a klipjeidben?

Szerintem a legjobb poplányok mind vizuális művészek. Amikor zenét írok a stúdióban, akkor tényleg elképzelem, hogyan fog kinézni, és hogyan fog szólni. Mindig is ilyen voltam. És egyszerűen imádom a popzenét. Szeretem azt adni mindenkinek, amit akarnak. Szóval ezt akarom. Akarom a csengőket és a sípokat. A látványt akarom. Akarom a húsvéti tojásokat a látványban. Azt akarom, hogy az emberek képesek legyenek szétszedni és kitalálni, mi következik. Ez mind a része, a koreográfia, a sok minden. Tudom, hogy az „Angel of My Dreams”-ben mindent bedobtunk, mintha fegyverek lövöldöznének, és ez nagyon kifizetődő volt. A ‘Fantasy’-nál fontos volt, hogy ennek az ellenkezőjét tegyük. Csak egy erős Bob Mackie-referenciájú megjelenés. És persze David LaChappelle-lel való közös munka volt a végső bakancslista. El sem hiszem, hogy ezt ilyen korán megkaptam. Tudom, hogy már évek óta csinálom ezt, de a szóló utam elején megkeresett, és imádta az ‘Angel’-t, és nagyon izgatott volt, hogy velem dolgozhat. És nyilvánvalóan, amikor David hív, akkor futsz. Mindig is rajta volt a hangulati táblán, mint olyan ember, aki hihetetlenül vizuális a munkájában. Minden, amihez hozzáér, egy műalkotás. Szóval, a kemping, a színek és a drámaiság nagyon is az én hangulatom. Szóval nagyon jól éreztük magunkat a „Fantasy” videó elkészítésében.

Oké, mi a három kedvenc zenei videokliped?

Lehet, hogy nem számítasz rá, de minden idők egyik kedvenc klipje a Backstreet Boys „Everybody” című száma, egyszerűen azért, mert mindent adott, amire akkoriban vágytam. Például, igen, jelmezes volt. Halloween hangulatú volt. Úgy értem, imádom a horrort, szóval mindig is szerettem ezt a műfajt. Emlékszem, hogy amikor felnőttem, azt gondoltam: „Egy kicsit félek tőlük, de imádom a dalt. Imádom a látványt. Az egész kísértetház… tényleg olyan volt, mint egy film. És ez mindig is megragadt az agyamban.

Aztán egy másik, azt hiszem, az lenne, Istenem, annyi jó videó van, szóval talán a „Slow”, Kylie Minogue-tól. Ez egy jó példa arra, hogy valami egyszerű, de mégis művészi. Mégis pontosan azt adja a poprajongóknak, amit akarnak. Szóval ez elég inspiráló.

A harmadik pedig azt mondanám, hogy a mindenit, imádom a zenei videókat. Igazából egy újabb, amin teljesen elájultam, az Normani volt a… Úgy értem, mind nagyszerű volt, legyünk őszinték. De amikor kihozta a ‘Motivation’-t, azt gondoltam, hogy ‘Oké, ő az a lány’. Dave Meyers csinálta, aki, mint tudjuk, az egyik legjobb, de ő tényleg azt hozta, amire mindannyian vágytunk.

A „Motivation” a világot a tengelye körül forgatta. Mint amikor a kosárlabdát a fenekéről pattintotta? Hihetetlen.

Ennél jobbat nem is lehetne. De úgy érzem, hogy a 2000-es évekbeli videók nagyon inspirálnak, például a ‘Everytime’ Britney Spears-től az egyik kedvenc klipem, amit Dave LaChapelle készített, és ő készítette a ‘Dirrty’-t Christina Aguilerától. Istenem, ő egyszerűen minden. De az az egész korszak Gwen Stefanival elég kosztümös volt. És én ezért élek. Imádom a színpadiasságot. Nem vagyok egy technológiai királynő. Nem vagyok egy speciális effektek vagy CGI lány. Szeretem, ha [egy díszlet] valóságosnak tűnik.

Olyan szép volt látni, hogy arabul énekelsz, és egyre inkább elfogadod az örökségedet, és tudom, hogy mostanában egyre többet foglalkozol a gyökereiddel. Milyen volt ez?

Ez egy lassú, de nagyon fontos utazás volt számomra, hogy egyre inkább a gyökereimhez nyúljak. Korábban már beszéltem arról, hogy amikor 18 évesen először léptem be a zeneiparba, nagyon féltem reklámozni, vagy olyan büszkén állni az örökségemhez, ahogyan azt kellett volna, és ezt már nagyon sajnálom.

Soha nem késő elfogadni azt, aki vagy. És az évek során egyre több arabot tanultam. Van egy kedves arab tanárnőm, és amikor a Radio 1 Live Lounge-ban szerepeltem, azt gondoltam, hogy ez egy remek lehetőség arra, hogy ezt egy kicsit autentikus módon is felhasználjam. Szóval igen, azt hiszem, próbálom megtalálni a módját, hogy ne legyen – úgy értem, nem lehetek performatív, mert szó szerint arab vagyok. De azt hiszem, csak a megfelelő módon csinálom, például hallgatom az arab művészeket, akiket szeretek, mint Elyanna, Lana Lubany, és jobban elmerülök abban a kultúrában, különösen zeneileg. És igen, azt hiszem, [csak] képviselni azt, ami hiányzott nekem, amikor a nyugati világban nőttem fel. Azt hiszem, most fontosabb, mint valaha, hogy a platformomat arra használjam, hogy a népünk pozitív képviseletét támogassam.

Ez egy hihetetlen év volt a popzene számára, különösen a poplányok számára. Milyen érzés volt végignézni a tájon, és látni, hogy főleg nők gyilkolják a színpadot?

Istenem, ez annyira izgalmas. Úgy érzem, hogy egy ideig volt egy kis popválság, amikor nem kaptunk eleget belőle. Nem tudom megmagyarázni, de úgy éreztem, hogy volt egy kis pillanat, amikor úgy éreztem, hogy „Ó, ez nem elég menő”. Vagy egy kicsit visszalépett, most pedig teljes gőzzel az arcodba vág. Az összes poplány egyszerre uralkodik, és ez annyira izgalmas számomra. Úgy érzem, hogy nem volt ilyen érzésem nyolcéves korom óta, mióta a Pop Princesses CD-met hallgattam, mintha most tényleg el vagyunk kényeztetve a választékkal. Szerintem ez csodálatos minden poprajongó számára, bárki számára, aki ezért él. Tényleg a pop és a pop girl korszakát éljük. És azt hiszem, számomra szuper inspiráló, hogy látom ezeket a nőket, akik nem csak új művészek, hanem már régóta léteznek. Évek óta léteznek. Például Sabrina Carpenter, biztos vagyok benne, hogy ez már a hetedik albuma vagy valami ilyesmi, és most robbant be. Számomra, mint olyasvalakinek, aki már egy ideje itt van, nagyon jó látni, hogy sosem késő.

Kik azok a művészek, akik formálták a zene iránti szeretetedet, különösen a korai popdívák?

Ó, istenem, tényleg erősen emlékszem az Oops!… I Did It Again albumra Britney-től. Ez a gyerekkorom nagy része volt. Banger a banger után. Volt egy Britney babám, és a teljes Britney Fantasy parfümömben voltam. Ez egy emlékezetes album számomra, ez a tiszta pop tökéletessége.

Dalszerzői szempontból Amy Winehouse Frank című dala mindenképpen ott van a dobogón. És ez tényleg mesterkurzus abban, hogyan maradj hű önmagadhoz, és írj hitelesen, de viccesen, szemérmesen, ami szerintem a zenémben is így van.

A harmadik pedig, azt mondanám, hogy nem igazán tudok választani egy válogatásalbumot. Csak egy előadóra kell gondolnom. Istenem, én az összes ilyen összeállításért odavoltam, mint például a Pop Princesses, Volumes 1 és 2, de ha csak egy jut eszembe, talán Gaga The Fame Monster című lemeze. Egyszerűen emlékszem, hogy újra és újra és újra meghallgattam. Emlékszem, amikor először kezdett el feltűnni, és mindenki azt kérdezte: „Ki ez a különc sztár?”. Annyira üdítő volt.

Sokféle összehasonlítást tapasztaltál már más művészekkel, most, hogy szólóban vagy? Hogy érzed magad emiatt?

Ó, Istenem, igen. Úgy értem, hozzászoktam ahhoz, hogy egy lánybandában lenni azt jelenti, hogy összehasonlítanak. Ez sajnos a munkával jár. És azt hiszem, elég jól kezelem ezt, de azért idegesítő. Néhányszor észrevettem, amikor először kezdtem el felhozni a zenémet, azt hiszem, valaki megjegyezte, hogy „Chappell”, mintha csak egy extravagáns poplánynak lenne helye. Mindenkinek bőven van hely. De azt hiszem, sajnos a nőket jobban összehasonlítják [és] szembeállítják egymással.

[De] határozottan úgy érzem, hogy egy kicsit lazult a helyzet a tekintetben, hogy a nők fenyegetve érzik magukat egymás által, vagy hogy állandó versenyben vannak. Néha úgy érzem, hogy ezt ránk erőltették. Ha most nézem, Charli behozza Billie-t egy dalhoz, vagy rendbe hozza a drámáit Lorde-val egy dalban.

Azt hiszem, az összehasonlítás elkerülhetetlen. Csak az a kérdés, hogyan kezeljük. Határozottan átmegyek olyan fázisokon, amikor megnyitom, majd törlöm a Twittert [X], mert azt mondom, hogy „Ó, ez szép. Aztán meglátok egy csomó negatív szart, amiben más művészekhez hasonlítanak, vagy összehasonlítják a chartokat, meg ilyen szarságokat. És akkor azt mondom: „Oké, törlöm”, mert ez senkinek sem jó, ugye? Szóval megpróbálom elkerülni, hogy lássam.

Beszélj nekem a popsidugó-áruról, kérlek.

Tulajdonképpen az én ötletem volt. Én a szexuális felszabadítás híve vagyok. A ‘Fantasy’ című dal nyilvánvalóan nagyon találó. A dal a fantáziáid felfedezéséről szól, arról, hogy biztonságban vagy, elég kényelmesnek érzed magad valaki mással ahhoz, hogy azt mondd és tedd, amihez kedved van. És tulajdonképpen egy barátom, Samuel Douek rendezte a ‘Confetti’ és a ‘Heartbreak Anthem’ klipjét. De van egy klubestje is az Egyesült Királyságban, a Howl, ami olyan, mint egy LMBTQ+ rave, aminek a mellékága az árusítás, mint például síkosító, popsidugó és ilyesmi. Szóval felvettem velük a kapcsolatot, és azt kérdeztem: „Van kedved kollaborálni?”. Ő meg persze azt mondta, hogy igen. Nem hiszem, hogy más művészek korábban adtak volna ki popsi dugót… Anyukám szó szerint mellettem ült. Nem bánja. Szerinte ez nagyon vicces. Fontolgattam, hogy óvszert hozok, de aztán eszembe jutott, hogy a JLS-nek volt egy rossz pillanata, amikor az óvszer szétrepedt. A dugó biztonságosabb.

Nos, te egy művész vagy, aki a közönségéhez beszél…

Nos, ez az. Ez a közönséged ismerete. És van jockstrapem is, és elővettem néhány színes kendőt, meg ilyeneket. Miért ne szórakozhatnánk?