A „My Ego Told Me To” című albummal Leigh-Anne egy izgalmas önfelfedezés és művészi újjászületés korszakába invitálja a hallgatókat. A Little Mix-szel töltött ünnepelt karrierje után bátran lép a reflektorfénybe – félelem nélkül, hitelesen, és készen arra, hogy megossza szűrőmentes történetét. Ez az album több, mint egy debütáló lemez; ez egy függetlenségi nyilatkozat, az örökség ünneplése, és annak a bizonyítéka, hogy milyen erő rejlik abban, ha bízunk a saját hangunkban. Ahogy Leigh-Anne új rétegeket tár fel magáról, megígéri, hogy nem csak bemutatja nekünk, ki is ő valójában, hanem arra is inspirál minket, hogy fogadjuk el a saját fejlődésünket.

Elmondanád, mikor és hogyan született meg benned az ötlet, hogy szólókarrierbe kezdj?

Hosszú út volt ez. Három évvel ezelőtt kezdtem el szólókarrieremet, és mindig is tudtam, hogy olyan zenét szeretnék csinálni, amelyet az általam kedvelt műfajok – az R&B, a reggae, a danchell és az afrobeats – ihletnek. Gondolkodtam azon, hogyan tudnám ezeket a hatásokat beépíteni és hozzáadni a saját popos stílusomat, hogy valami igazán sajátot alkossak – ami Leigh-Anne. Amikor elkezdtük a kiadóval, hatalmasak voltak az elvárások. A csoportunk sikere miatt az emberek azt várták tőlem, hogy egyedül is ugyanazokat az eredményeket érjem el. Ez teljesen irreális volt, és a nyomás elsöprő volt.

Szükségem volt időre, hogy rájöjjek, ki vagyok és mit akarok, és elengedhetetlen volt, hogy időt szánjak magamra. A függetlenné válás helyes döntésnek tűnt – a saját utamat kellett járnom, és olyan zenét kellett csinálnom, ami a lelkemhez szól, nem pedig ahhoz, amit mások akarnak – és többé nem fogok kompromisszumot kötni a hangzásomat illetően. Minden, ami történt, elvezetett ehhez az albumhoz, és nagyon büszke vagyok arra, hogy megtaláltam a saját hangzásomat, a saját stílusomat és az utamat – imádom. Nagyon boldog vagyok, és alig várom, hogy az emberek meghallgassák. Most már nem gondolok arra, hogy mások szerint hogyan kellene hangzani, vagy kinek kellene lennem. Én leszek önmagam, és ez az album ezt tükrözi – ez az, aki Leigh-Anne.

Hogyan változott a kreativitáshoz való hozzáállásod, amikor elkezdtél önálló művészi döntéseket hozni?

Akkoriban ijesztő volt. Elindultam a szólókarrierem útján, kiadtam két kislemezt és egy erős EP-t, majd belevágtam az önállósodásba. Féltem és bizonytalan voltam, de abban a pillanatban, amikor elköteleztem magam, és azt mondtam magamnak és a menedzseremnek: „Ennyi, önállósodunk”, visszatért a belső önbizalmam – a fiatalabb énem azt mondta, hogy álljak ki magamért. Nem haboztam. Elfogadtam a döntést, és önbizalom áradatát éreztem. A kétségek eltávolítása elengedhetetlen volt ezen az úton.

Az album egyes részeit Jamaicában készítetted, szóval milyen hatással volt az ott-tartózkodás az albumhoz kapcsolódó alkotói folyamatodra?

Az első dalszerzői tábor, amin részt vettem, Jamaicában volt; hihetetlen volt, igazán különleges élmény. Otthon lenni, olyan zenét írni, ami megérint és őszinte, csodálatos élmény volt. Volt valami abban a környezetben – ami a második otthonomnak számít –, ami lehetővé tette, hogy a szívemből írjak. Az utazásból néhány remek dal született, amelyek közül néhány már szerepel az EP-n, mások pedig az albumon. Ott lenni és írni igazán különleges élmény volt.

Az album számos zenei stílusban gyökerezik, az R&B-től, a popon és a reggae-n át a dancehallig, és mindezt a saját stílusodban ötvözöd. Hogyan sikerült ezeket a hangzásvilágokat úgy összehangolnod, hogy az pontosan tükrözze azt, amit el akartál érni?

Büszke vagyok arra, ahogyan ezeket a műfajokat egy egységes albumba tudtam ötvözni. Számomra ez a műfajok és a saját popstílusom tökéletes keveréke, és kialakítottam a saját utamat. Ez az én értelmezésem a popról – nem akarom, hogy beskatulyázzanak vagy címkézzenek. Szerettem volna megmutatni a jamaikai és barbadosi örökségemet, valamint a sokrétű személyiségemet. Igazi sokoldalúság jellemzi az albumot, és alig várom, hogy az emberek meghallgassák és megértsék, ki vagyok. Remélem, hogy az emberek megértik, miért gyökerezik az album a reggae-ben, és hogy ez hogyan képezi részét a személyiségemnek, és megismerik, ki is valójában Leigh-Anne.

Ahogyan megnyíltál, tudom, hogy van különbség aközött, hogy egy csoport tagjaként vagy, és aközött, hogy a saját igazságodat mondod el. Hogyan élted meg ezt a folyamatot, amikor személyes élményeidet és sebezhetőségedet osztottad meg szóló munkáidban?

Egy zenekarban együtt írjuk a dalokat, és azok nem mindig kifejezetten személyesek. Most viszont, hogy független vagyok, azt írhatok, amit csak akarok, és őszintén kiönthetem a szívemet. Mindig is ezt akartam a dalszerzéssel, számomra ez olyan, mint egy terápia, és azt is szeretném, ha a rajongóim megismernének, és azonosulni tudnának velem, ha hasonló élményeik voltak. A nyíltság természetes volt számomra, mivel nem szoktam titkolózni. Mégis, néha elgondolkodom azon, hogy talán túl őszinte vagyok. Bízom a rajongóimban; ők támogatnak engem, és én is támogatni akarom őket cserébe. Élvezem, hogy kreatív kontrollom van, azt csinálhatom, amit akarok, és független lehetek. Minden kreatív döntés – a vizuális elemek, a dallista, az írás – tőlem származik. Büszke vagyok arra, hogy a saját feltételeim szerint és a saját módszeremmel fejeztem be ezt az albumot.

Elmesélnéd nekünk, hogyan zajlott az albumcím kiválasztása és az album általános témájának kialakítása?

Erős, kreatív koncepciót szerettem volna a következő korszakhoz. Már néhány évvel ezelőtt, vagy talán úgy egy éve, elgondolkodtam egy „Ego” nevű karakteren, de szerintem igazán csak a stúdiómunkák során kelt életre. Amikor a „Dead and Gone”, a „Revival” és a „Look Into My Eyes” című dalokat vettük fel. Közvetlenül azután kezdtem el dolgozni Coffee-val és Owen Cutts-szal, hogy átéltem azt a nagy kiadós drámát, és nagyon frusztrált voltam. Úgy éreztem, mintha falnak ütköznék, és semmire sem jutok velük, és csak be akartam menni a stúdióba, és azt csinálni, amit akartam, brief nélkül, vélemények nélkül, semmi nélkül. Azok a felvételek hozták létre a legjobb zenémet, és igaznak éreztem őket. A „Dead and Gone” arról szól, hogy elengedem azt a részemet, amelyik nem állt ki magáért. Ebben az iparágban vastag bőrre van szükség, és úgy érzem, volt egy ilyen énem, a fiatalabb énem, aki merész, félelem nélküli és eltökélt lány volt. Folyamatosan rá gondoltam, és azt kérdeztem magamtól: „Hova tűnt?” Miért rejtettem el a merész oldalamat? Amit az emberek nem ismernek.

A tavalyi év összes nehézsége miatt újra életre akartam kelteni őt. Vissza akartam hozni, szinte kiegészíteni vele a védelmemet, és átvenni az irányítást. A „My Ego Told Me To” címmel azt hiszem, ő egy kicsit az egóm is, mert olyan, mintha egy erő lenne. Azt mondta, készítsek egy olyan albumot, amire 100%-ig büszke lehetek. Azt mondta, hogy tűnjek el a régi kiadótól, legyek független, és csináljam a saját dolgomat. Szerintem ez egy nagyon könnyen azonosulható koncepció. Bárki lehet olyan helyzetben, amikor azt kívánja, bárcsak mondott volna valamit valakinek, vagy kiállt volna magáért. Mindenkiben megvan ez az oldal, ez a tűz, amit elő tud hozni, ha kell, és néha úgy érezzük, hogy nem lehetünk hangosak vagy nem foglalhatunk helyet. De én úgy érzem, hogy nem, egyáltalán nem így van. Legyünk magabiztosak! Fejezzük ki magunkat, és legyünk azok, akik lenni akarunk! Szóval szerintem ez egy nagyon könnyen azonosulható dolog.

Hogy érzed magad most, ahhoz képest, amikor elkezdted készíteni az albumot?

A legjobb helyen vagyok, amit el tudtam képzelni: boldog vagyok, és megszabadultam a nyomástól. Mindig is szerettem az összes zenémet, de ez most olyan, mintha egy kompromisszumoktól mentes életmű lenne, ami egyszerűen csodálatos. Sokkal bátrabbnak érzem magam. Érzem, ahogy az egóm önbizalommal, magabiztossággal és stabilitással tölt el. Ez abból fakad, hogy büszke vagyok a munkámra. Ez olyan felszabadító érzés – még ha ijesztő is volt, ez a legjobb dolog, ami történhetett volna.

Mi volt eddig a legkielégítőbb pillanat az album készítése során?

Most fejeztem be az albumot. Azt hiszem, ez volt a legkielégítőbb rész. De tudom, hogy a legnagyobb öröm akkor fog eljönni, amikor megjelenik. A szívem mélyén már most tudom, hogy a rajongóim imádni fogják. Tudom, hogy így lesz, mert én is imádom. És ők mellettem állnak. A rajongóim mellettem állnak. Remélem, hogy ez az album új lehetőségeket nyit meg előttem, bővíti a rajongói táboromat, és nagy sikereket ér el.

Mint valaki, aki már régóta ebben az iparágban dolgozik, és mindazt átélte és megtapasztalta, amit eddig. Hogyan sikerült megőriznie a lelkesedését és az örömét, miközben művészként megőrizte a határait is?

Olyan típus vagyok, aki mindenbe teljes erőbedobással vetem bele magam, ezért néha valószínűleg nem vagyok túl jó abban, hogy megvédjem a határaimat. Például ha kimerültnek érzem magam, vagy nem vagyok a legjobb formámban, vagy bármi más miatt, akkor is valószínűleg ráveszem magam, hogy tegyek valamit, de szerintem ez a bennem rejlő munkamániás oldal, egyszerűen csak… mindig is azt tanultam, hogy keményen kell dolgozni.

Szerintem nagyon fontos, hogy igazán jó emberek vegyenek körül, általánosságban véve, és ne csak olyanok, akik mindenre igent mondanak, mert szerintem akkor kezdődik a lejtmenet. Az a fontos, hogy szerény és normális maradj, és szerintem nagyon fontos, hogy legyenek olyan emberek a környezetedben, akik néha visszahoznak a földre, vagy segítenek megőrizni a realitásérzékedet.

Nagyon családcentrikus vagyok, szóval ha a határaimról van szó, és úgy érzem, hogy túl sokat vagyok online – mert a közösségi média néha nagyon megterhelő tud lenni –, akkor szerintem a védekezés gyakran annyiból áll, hogy leteszem a telefonomat, és máris a családommal vagyok. Ott vagyok a jelenben, a pillanatban, és érzem, hogy vannak emberek, akik szeretnek és ismernek.

Beszéltünk már a származásodról és arról, hogy ez hogyan tükröződik ebben az albumban. Mesélj nekem egy kicsit arról, hogy ez hogyan formált téged mint embert és mint alkotót. Milyen hatással volt ez rád és az életutadra, akár az énekes karriered kezdetétől egészen idáig?

Az, hogy minden évben elmehettem Jamaicába, és láthattam a nagyapámat, valamint hogy tisztában voltam a gyökereimmel, mindig is sokat jelentett nekem. Mindkét szülőm vegyes származású: anyám apja közel-keleti, apám apja pedig jamaikai. Szóval egy ilyen kulturális gazdagságú családban felnőni, tudni, mi az örökségem, és tudni, ki vagyok, ebben az értelemben szerintem biztosan formált engem, és nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen erős identitásérzékem van. Az, hogy elmehettem Jamaicába, az összes unokatestvéremmel lehettem, és a saját kultúrámban élhettem, egyszerűen csodálatos és fontos volt a személyiségem kialakulása szempontjából.

Még a zenémbe való beépítése szempontjából is ezért olyan fontos számomra. Az örökségem jelent számomra mindent, és még ha az olyanok, mint én, talán nem is értik, mert csak a Little Mixből ismert Leigh-Anne-ként ismernek, és úgy gondolják, hogy csak popzenét kéne csinálnom, én meg: de miért? Annyi réteget és annyit magamból öntöttem ebbe az albumba. Ez én vagyok. És innen származik: hogy ténylegesen elmentem, időt töltöttem a nagyszüleimmel, a barbadosi nagyapámmal, minden vasárnap, és mindig felmentem Londonba, ahol igazi barbadosi ételeket is ettem. És egyszerűen csak a kultúrámban éltem, igen. És például a zene terén is, egyszerűen mindenben. Annyira büszke vagyok az örökségemhez fűződő erős kötődésemre, és hogyan is ne akarnám ezt beépíteni a karrierembe és abba, amit csinálok?

Ha azt mondanád, hogy csak egy dalt hallgathatnék, melyik lenne az?

Ami az üzenetet illeti, nagyon remélem, hogy az emberek azonosulni tudnak a „Best Version Of Me” gondolatával. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon is ismerős fogalom. Nem arról szól, hogy elmenekülj önmagad elől, hanem arról, hogy szembenézz azzal, aki vagy, vállald magad, és ne félj attól, hogy az vagy, aki vagy. És ne törődj mások véleményével, elvárásaival és mindennel, amit rád zúdítanak, csak légy önmagad, és a legjobb verziód az, ami a leghitelesebb verziód.

Végül is, szerinted mit árul el ez az album az életed jelenlegi helyzetéről?

Ez az album arról szól, hogy követem a megérzéseimet, bízom az ösztöneimben, és visszaszerezzem azt az erőt, amit talán kissé elvesztettem az út során. Bátran belépni önmagamba, helyet foglalni, önmagam lenni. Arról szól, hogy önmagam legyek, visszatérjek az egómhoz és a fiatalabb önmagamhoz, és visszahozzam azt a félelemmentességet, hogy ne féljek merész lenni. És szerintem ebben van egy csodálatos üzenet. Ez egy olyan album, amit hallgatva igazán megértheted, ki az előadó és mi a nézőpontja, honnan jövök. Különböző dolgokat szeretnék, ha az emberek magukkal vinnének ebből az albumból. Nagyon szeretném, ha az emberek inspirálva éreznék magukat. Mint például, hogy a dolgok nem mindig mennek simán, mint az utazások, amelyeknek lehetnek hullámvölgyei, de végül mindig ott találod magad, ahol lenned kell. Soha ne add fel semmit. Soha ne add fel az álmaidat. Csak haladj tovább, szó szerint haladj tovább.