„Őszintén szólva, még mindig sokkban vagyok” – mondja Leigh-Anne Pinnock. Minden várakozás ellenére az énekesnőnek sikerült túlélnie a gyilkosságokat, a kihívásokat, a száműzetéseket és az érthetetlen ajakfényes vádakat, hogy bejusson a Celebrity Traitors idei évadának döntőjébe, ahol ő maradt az utolsó nő – mindezt úgy, hogy közben tudta nélkül a terhességének első trimeszterét élte át.

„Ez megtanított arra, hogy bármit meg tudok csinálni” – mondja. „Az, hogy ki tudtam mondani a véleményemet és felszólalni a kerekasztal-beszélgetéseken, megmutatta, hogy megállom a helyem… Ez ugyanolyan nagy nyomás volt, mint az X Factorban, és nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült eljutnom a végéig.”

Amikor először betette a lábát a hírhedt skót kastélyba, melegséget, magabiztosságot és remek ruhatárat hozott magával. Mire elhagyta a helyet, magabiztosságot és „örök barátokat” vitt magával, és bebizonyította, hogy a csendes kitartás erősebb lehet, mint a teremben a leghangosabb hang.

Ez a magában való bizalom ösztöne zenéjében is visszaköszön. Leigh „Traitors” megjelenése egy fordulópontot jelentett számára: miután éveket töltött a Little Mix lányegyüttesben, ma már elismert szólóelőadóként tevékenykedik – aki saját elképzeléseit valósítja meg, és kompromisszumok nélkül alkot. Most, hogy új gyermek érkezésére készül, és debütáló albumának, a „My Ego Told Me To”-nak a rajongói kiadását ünnepli, az énekesnő-dalszerző egy új fejezetbe lép.

A „Celebrity Traitors” szenzációs fináléja után beszélgettünk Leigh-vel, és mindenről szó esett: a skót-felföldi ruhatárától kezdve egészen addig, hogy ez az „életet megváltoztató” élmény hogyan segítette mentális egészségét, milyenek is valójában azok a kerekasztal-beszélgetések, és mi várható a jövőben…

Hogyan foglalnád össze a „Celebrity Traitors” című műsorban szerzett tapasztalataidat?

„Intenzív, szórakoztató és valójában elég életre szóló élmény volt. Rengeteget tanultam magamról. Mindig is tudtam, hogy rugalmas és erős vagyok, de egy ilyen élmény – terhesen, miközben megőriztem a hidegvéremet, és ilyen messzire eljutottam – megtanított arra, hogy bármit meg tudok csinálni, és ilyen intenzív helyzetben is meg tudom őrizni a nyugalmamat. Ráadásul két és fél hétig nem volt nálam a telefonom, és a közösségi médiától való távolmaradás igazi újrakezdést jelentett számomra. Hazatérve rájöttem, hogy a való világ sokkal jobb, ha igazán jelen vagy. Ez nagyon sokat segített a mentális egészségemnek.”

Elképzelted valaha, hogy egészen a döntőig eljutsz, amikor először megérkeztél a kastélyba?

„Jaj, istenem, dehogy! Mivel már a legelejétől kezdve olyan nagy volt a nyomás rajtam, azt gondoltam: »Ez nem fog jól végződni.« A »szájfény-botrány«, a »tánc-botrány«, Ross [Kemp] vállának megsimogatása és a piros kesztyűk miatt úgy éreztem, hogy abban a kastélyban egy perc nyugalmam sem volt! Szóval, hogy végül én maradtam az utolsó nő a versenyben, őszintén szólva még mindig sokkban vagyok.”

Az utolsó epizódokban meghatóan beszéltél az ikerlányaidról – mit remélsz, mit tanulnak majd abból, hogy végigkövetik az utadat?

„Hogy tényleg bármit meg tudnak csinálni, amit elhatároznak. Az a pillanat, amikor leereszkedtem a helikopterről, számomra igazán különleges volt, főleg ha visszagondolok rá, és eszembe jut, hogy akkor terhes voltam. Úgy éreztem magam, mint egy szupernő. Nőként tényleg mindenre képesek vagyunk, és hihetetlen lények vagyunk. A férjem megmutatott a lányoknak egy videót rólam a műsorból, és amikor hallottam, ahogy azt kiáltják: »Ó, istenem, anyu!«, az volt a legszebb pillanat.”

Hogyan sikerült átvészelned a terhesség első heteit, amíg a kastélyban voltál?

„A forgatás közben valójában nem is tudtam róla! Volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel, de annyira belemerültem a játékba, hogy egyszerűen elnyomtam ezt az érzést. Csak akkor jöttem rá, amikor már vége volt. Az első trimeszterben – amikor az ember annyira érzelmes és a hormonok hatása alatt áll – abban a buborékban lenni… Őszintén szólva nem tudom, hogyan tudtam összeszedni magam. Azok a kerekasztal-beszélgetések a legintenzívebb, legszörnyűbb dolgok; vádakkal szembesülni egy ilyen feszült és bizarr környezetben, az őrületes.”

Akár Ross Kemp karjának megsimogatásától kezdve a Little Mix koreográfiájának Miranda Harttal való utánzásáig – a kastélyban könnyen félreérthetőek voltak az ártatlan gesztusok. Hogyan érezted magad, amikor vad elméletekkel bombáztak?

„Megértem, mert a játékosoknak olyan kevés információjuk van, hogy minden apró részletbe belekapaszkodunk. De ha felsoroljuk őket – a szájfény felvitele, a tánc Mirandával, mert szomorú volt, a piros kesztyűk –, akkor ez teljesen nevetségesnek hangzik! De megértem – bár elgondolkodom azon, hogy vajon megnyertem volna-e a versenyt, ha ezek nem történtek volna meg. Mindazonáltal a világért sem cserélném el ezeket. Csak önmagam voltam.”

Voltak olyan emlékezetes pillanatok, amelyek nem kerültek be a végső vágásba?

„Amikor a legvégén kizártak, egy pimasz megjegyzést tettem – »Na, élvezzétek a fiúk klubját!« – és elsétáltam! Egy kicsit könnyedebb hangvételű történet: volt egy pillanat a konyhában, amikor Rob [Beckett], Maya [Jama] és én épp édességeket dobáltunk egymás szájába. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Maya áruló. Néha olyan komoly a hangulat, hogy szükség volt ezekre a kis vidám pillanatokra. Ezért is táncoltam el Mirandával.”

Kik lettek a legközelebbi bizalmasaid, amíg el voltál szigetelve a külvilágtól?

„Romesh [Ranganathan] és Rob végig hasfájásig nevettettek. Imádtam Mirandát és Joe Lycettet, Michael Sheen pedig igazán gondoskodott rólam. Julie [Hesmondhalgh] és Myha’la is fantasztikusak voltak – összetört a szívem, amikor Myha’la elment, mert nagyon jól kijöttünk egymással. Szó szerint mindenki! Amikor ebben a buborékban élsz, és naponta csak egy 15 perces telefonhívást engedélyeznek haza, ezek a kötelékek sokat segítenek, amikor távol vagy otthonról. A végére a lányaim már olyan kicsik voltak, hogy nem is érdekelték őket a FaceTime-hívások, ami miatt hatalmas anyai bűntudatot éreztem. De folyton emlékeztettem magam: egy nap visszatekintve azt fogják gondolni, hogy az anyukájuk egy igazi szuperhős volt.”

A döntőben Kenny rád szavazott, annak ellenére, hogy szövetségben álltatok, te pedig Romeshre szavaztál. Van valami harag köztetek?

„Ó, most már mindannyian olyan jók vagyunk! Még akkor is, amikor Kenny rám szavazott, nem gondoltam, hogy áruló lenne – csak azt hittem, hogy a fiúkat követi. De teljesen összetörtem, és nem segítettem magamon azzal, hogy nem szavaztam Mayára. Romesh esetében alváshiányom volt attól a szavazástól, mert annyira szeretem őt, de a megérzésemet és az erkölcsi iránytűmet követtem, mivel Maya-t James Blunt annyira szigorúan figyelte. Abban a kastélyban minden reakció jellegű, mint amikor James úgy döntött, hogy továbbra is kizárja az embereket [a döntő körben]. De Romesh tudta, hogy hűséges vagyok, és amikor rögtön utána hatalmas öleléssel fogadott, az a világot jelentette számomra. Életre szóló barátságokat kötöttem.”

Mi volt a legfontosabb tanulság, amit ebből az élményből levontál?

„Hogy megálljam a helyem. Olyan ember vagyok, aki hajlamos visszahúzódni, ha erős személyiségekből álló csoportban vagyok. Az, hogy képes voltam felvetni a dolgokat és felszólalni a kerekasztal-beszélgetéseken, azt bizonyította, hogy megállom a helyem. Tényleg úgy érzem, hogy ez rengeteget tett az önbizalmamnak, és bebizonyította, hogy bármire képes vagyok. Ez a nyomás felér az X Factoréval, és nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült eljutnom a végéig.”

A „kastélyos” stílusod nagy feltűnést keltett, különösen azok a piros bőr opera-kesztyűk. Hogyan álltatok hozzá a ruhatárad kialakításához te és a stylistod, Cara Hayward?

„Cara és én órákat töltöttünk a próbafülkében, hogy minden egyes ruhát tökéletesen összeállítsunk, és annyira megkönnyebbültem, hogy elég sokáig maradtam ahhoz, hogy mindet felvehessem! Az volt a gondolatmenetem, hogy nem akarok gonosznak vagy túl árulónak tűnni. Inkább angyali és aranyosnak akartam kinézni, miközben elegáns maradok, és illeszkedem egy skót kastély hangulatához. Ami a piros kesztyűket illeti, közvetlenül mielőtt kimentem, a szobámban álltam, és vitáztam magamban, végül pedig azt gondoltam: „A fenébe is, felveszem őket!””

Nemrég megjelent az albumod, a „My Ego Told Me To” rajongói kiadása. Mi ihlette ezt a kiadást?

„Szerettem volna egy köszönőajándékot adni a rajongóimnak, amiért végig támogattak ebben az egész korszakban és a független művészként tett utamon. Az albumon a rajongók kedvencei mellett két vadonatúj dal is szerepel: a „Bora” és a „Clickbait”. A „Bora” egy szerelmes levél Brazíliának és a brazil rajongóimnak – az ottani rajongóim olyan sok szeretetet mutattak irántam, hogy szerettem volna nekik egy ódát szentelni.”

Mit jelent számodra a kreatív függetlenség, miután ennyi évet töltöttél egy nagy lemezkiadó rendszerében?

„Hihetetlen élmény volt. Az, hogy ennyi idő után is kompromisszumok nélkül adhatok ki zenét, anélkül, hogy egy teremnyi vezetőtől kellene engedélyt kérnem, felbecsülhetetlen értékű. De a függetlenség kemény dolog: mindent a saját zsebedből kell finanszíroznod, és nem áll rendelkezésedre egy nagy kiadó hatalmas, bejáratott gépezete. De az előnyök messze felülmúlják a hátrányokat. A nagy kiadók környezetében, ha nem értenek egyet a vízióddal, visszatartják a költségvetést. Most viszont teljes alkotói szabadságom van.”

Fekete nőként a zeneiparban úgy érezted, hogy azok a vezetői irodák bezártak téged?

„Teljesen igaz. Nagyon nehéz fekete-fehér származású nőként boldogulni a zeneiparban. Folyamatosan beskatulyáznak, és az iparág gyakran azon a mérgező mítoszon alapul, hogy egyszerre csak egyikünknek lehet helye. Kimerítő, hogy folyamatosan magadnak kell eladnod magad, és meg kell győznöd az embereket, hogy fektessenek be a zenébe. A popzene fekete nőit gyakran lehúzzák, ezért is jelent nekem olyan sokat, amikor látom, hogy olyan művészek, mint Tinashe, sikeresek és elismerést kapnak. Sokkal több helyre van szükségünk.”

A „Clickbait” című számod úgy tűnik, mintha éles válasz lenne az internetes kritika iránt. Mi ihlette ezt a dalt?

„Ezt kifejezetten a trolloknak írtam! Az elmúlt néhány évben a közösségi média annyira kegyetlenné vált – az emberek tényleg vérre szomjaznak. Az albumom megjelenése előtt az emberek folyamatosan megpróbálták előírni, milyen hangzású legyen a zeném, vagy olyanokat mondtak, hogy »Leigh-Anne már nem fehér embereknek csinál zenét«. Mit is jelent ez egyáltalán? A huszas éveimben egy zenekar tagjaként ismertek, de felnőttem. A tudatlan vagy rasszista embereket nem lehet megváltoztatni, ezért ahelyett, hogy hagytam volna, hogy azok a megjegyzések lehúzzanak, a frusztrációmat egy dalba öntöttem.”

Úgy tűnik, egy izgalmas új fejezet kezdődik az életedben; mi vár rád ezután?

„Jelenleg egyenesen a magam kis világába vonulok, és ezen a télen megérdemelt pihenőt tartok. De az új év beköszöntével máris visszatérek a stúdióba. Soha nem hagyom abba az írást. A zene mellett – miután már belekóstoltam a televíziózásba – szívesen kipróbálnám a színészkedést és további képernyős projekteket is. A zene mindig is az elsődleges szenvedélyem marad, de a világ a lábam előtt hever, és készen állok arra, hogy megnézzem, hová visznek még az ambícióim.”