A több mint négy évig készülő debütáló album nem csupán eddigi legszemélyesebb alkotásaként jelenik meg, hanem egy olyan művész hangjaként is, aki teljes mértékben önmagába talált. A külső elvárásoktól mentesen és újonnan megszerzett függetlenségével Leigh-Anne olyan lemezt alkotott, amely gyökereit abban a zenében találja, amelyben felnőtt – a lovers rockban, a reggae-ben, az R&B-ben és a popban –, miközben megengedte magának azt a szabadságot, hogy olyan sebezhetőséggel és magabiztossággal meséljen történeteket, amelyek teljes mértékben sajátjainak tűnnek. Minden dal, vizuális elem és kreatív döntés hozzájárul ahhoz a világhoz, amely ünnepli az identitást, az örökséget, a gyógyulást és azt az erőt, amellyel visszanyerhetjük a saját hangunkat.

Az album megjelenése kereskedelmi sikert és kritikai elismerést egyaránt hozott: a brit hivatalos albumlistán a Top 3-ban debütált, mielőtt Leigh-Anne diadalmas főszereplős turnéra indult volna a projekt kapcsán. De ezek a mérföldkövek mögött egy sokkal személyesebb győzelem rejlik. A My Ego Told Me To című albumon végig szembesül régi sebeivel, magáévá teszi azt a merészséget, amelyről elismeri, hogy évekig el volt temetve, és újra bemutatja magát – nemcsak a hallgatóknak, hanem saját magának is. Ez egy olyan album, amely az ösztönökbe vetett bizalomból, a gyökereinek tiszteletéből és abból született, hogy végre megengedte magának, hogy helyet foglaljon a világban.

Amikor a LISTEN magazin az album megjelenését és a turnét követő forgatag után beszélgetett Leigh-Anne-nel, az énekesnő visszatekintett a *My Ego Told Me To* elkészítéséhez vezető hosszú útra, a függetlenné válással járó alkotói szabadságra, az album egészét átható karibi hatásokra, valamint arra, hogy miért vált az egójával való újraegyesülés végül inkább önfelfedezéssé, mint önkényeztetéssé.

Az interjút azzal szeretném kezdeni, hogy gratulálok az albumod sikeréhez.

Nagyon köszönöm.

Most, hogy már eltelt pár hónap a megjelenés óta, mit gondolsz erről?

Olyan érzésem van, hogy mindig egyszerre történik minden, és van ez a nagy izgalom, megvan a harmadik helyem, megvan az első helyem, és olyan, hogy: „Á!”

Aztán hirtelen: „Ó, már meg is jelent.” Az a furcsa, lecsengő érzés. De szerintem mivel volt a turném, arra készültem, szóval nyilván volt más is, amire vártam. És a turné egyszerűen olyan jó móka volt; hatalmas siker volt. Szóval igen. Most pedig egy kicsit le vagyok csillapodva utána.

Nem, úgy értem, ez biztos, ezért is van valószínűleg nagy szükség a nyaralásra.

Mm-hmm. 100%-ban

Emlékszel még, hol voltál, amikor [az album] a top 3-ba került?

Ja. Szóval épp a kis turnémon voltam, mert akusztikus koncerteket adtam az album népszerűsítésére, és dedikálásokat is tartottam. Valahol az Egyesült Királyságban voltam. Nem emlékszem, pontosan hol. De ott ültem egy étteremben a nővéremmel és a testőrömmel. És szó szerint mindannyian csak egymásra néztünk, mintha azt kérdeznénk: „Mi lesz most?” Felhívtuk Eloise-t a kiadómtól, és ő azt mondta: „A harmadik hely.”

Én meg… Szó szerint, szerintem látszott rajtam… Nem tudom, nézted-e a videót, de látszott rajtam a megdöbbenés. Nem tudom, miért. Úgy értem, tudtam, hogy megérdemelte; tudtam, hogy megérdemli, de szerintem azért, mert annyit dolgoztunk azért, hogy eljussunk idáig, és mert olyan sokáig tartott is, mire ideértünk – már vagy négy éve dolgozom ezen az albumon, olyan régóta.

És igen, szerintem ez egy nagyon fontos, csodálatos pillanat volt, hogy megkaptam ezt az elismerést és ezt a helyezést, és úgy éreztem, hogy a kemény munka nagy része meghozta a gyümölcsét.

Teljesen igaz. És ez elvezet a következő kérdésemhez: amikor négy évvel ezelőtt belekezdtél a munkába, mikor kezdett az a folyamat valójában album formát ölteni, amikor leszűkítetted a választékot a dalok kiválasztására, és igyekeztél az egészet egyfajta egységes alkotói koncepció keretei között tartani?

Szóval amikor elkezdtem, tudtam, hogy olyan albumot szeretnék készíteni, amelyben megjelennek azok a különböző hangzások, amelyeket gyerekkoromban szerettem. Mint például a lovers rock, a reggae, az R&B, és persze a pop is, mert én egy poplány vagyok.

És hogyan tudnám ezeket a műfajokat ötvözni, és valami igazán egyedi dolgot létrehozni? Ez volt az, amit mindig is meg akartam valósítani. De szerintem csak akkor öltött igazán formát ez az elképzelés, amikor függetlenné váltam.

Szerintem az, hogy nincs senki, aki irányítson, vagy aprólékosan szabályozzon, mondván: „Nem, ennek inkább így kellene hangzania”, vagy „Ennek inkább ilyennek kellene lennie”. Most már nem vagyok abban a helyzetben. Annyi éve vagyok ebben az iparágban, hogy egyszerűen nem tudok olyan albumot készíteni, ami nem kizárólag tőlem származik.

Egyszerűen nem működne nekem. Azt hiszem, ez akkor vált igazán világossá, amikor meghoztam azt a döntést, hogy függetlenné válok, és emlékszem, hogy talán egy éve bementem a stúdióba Coffee-val és Owen-nel, és megírtuk a „Dead & Gone”-t, a „Look Into My Eyes”-t, a „Revival”-t és ezeket a számokat, amelyeknél… még soha nem éreztem így magam a stúdióban.

Tényleg úgy éreztem, hogy megtaláltam a saját hangzásomat – ezeknek a számoknak egyszerűen más volt a hangulata. Nem is tudom, számomra ez volt a legegyedibb dolog, amit valaha hallottam. Szóval nagyon izgatott lettem, és szerintem ez fektette le az alapját az albumnak, és onnan kezdve minden más is a helyére került.

Ami pedig a karibi hatásokat illeti, azok az egész albumon végigkísérik a „Dead & Gone”-t és a többi dalt is. Ez a gyökereitek természetes tükröződése volt, vagy egy olyan irány volt, amelybe szándékosan akartatok elindulni, és amelyet már előre elhatároztatok ebben a korszakban?

Úgy értem, a „lovers rock” zenén nőttem fel. Születésem óta minden évben Jamaicába jártam, szó szerint. A nagyapám jamaikai. Folyton oda jártunk, és emlékszem, hogy az unokatestvérem mindig CD-ket írt nekem, rajtuk ilyen „lovers rock” válogatások voltak, és akkoriban úgy 12 éves lehettem, és szó szerint állandóan ezeket hallgattam.

Szóval úgy érzem, hogy a lovers rock reggae mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Azt hiszem, határozottan tudatos döntés volt, hogy olyan zenét akarok csinálni, amelyet egyértelműen befolyásolnak a gyökereim és az, ahonnan származom, és ez egyszerűen szuper hitelesnek és egyedinek tűnik, és egyszerűen olyan zene, amit imádok.

Szóval igen, határozottan úgy gondolom, hogy ez mindig is tudatos döntés volt.

Ez nagyon tetszik, és ez néhány vizuális elemben is megmutatkozik. Nem csak a hangzásban érvényesül, hanem az album egész világára kihat.

Igen, persze.

Milyen zene töltötte be a környezetedet gyerekkorodban? És hallasz-e ennek nyomait a jelenlegi projektedben?

Szóval egyértelműen a lovers rock. És az R&B, mert van két idősebb nővérem. Úgy értem, a legidősebb nővérem olyan zenéket hallgatott, mint a jungle és a garage, amik nem annyira tetszettek nekem, de a funky house viszont igen. Nem tudom, tudod-e, de lehet, hogy ez inkább egy brit dolog volt.

Igen, szerintem is.

De aztán, a középső nővérem, Sarah, szó szerint B2K-t, Jagged Edge-et és Brandy-t hallgatott. Szóval valahogy így kezdődött a zene iránti szeretetem. Tényleg ott volt. A TLC. Volt még egy album, amire a minap eszembe jutott, és azt gondoltam: „Miért felejtem el mindig erről beszélni?”

Emlékszel, mikor adta ki P!nk az első albumát?

Igen.

Tudod, hogy hívták?

Elfelejtettem, hogy hívták. De valahogy pont a „Just Like a Pill” előtt volt, ugye?

Szerintem a „Can’t Take Me Home” című dal.

Oké. Emlékszem!

Azt hiszem, így hívták, igen. És rajta volt, ööö, a „Most Girls” és a „There You Go”. Ó, istenem! Szerintem az a lemez… a hangja egyszerűen annyira illik az R&B-hez, személy szerint. De tudom, hogy ő nem igazán akart R&B-t csinálni, de… hűha. Csak arra emlékszem, hogy állandóan azt a lemezt hallgattam. Szóval igen, határozottan R&B, és pop is. Anyukám Wheatus-t, Avril Lavigne-t és Alanis Morissette-et hallgatott. Szóval nagyon vegyes volt, azt mondanám.

Igen. Úgy értem, persze! Szerintem ez nálam is nagyjából így volt, amikor felnőttem. Emlékszem, az első CD, amit teljesen egyedül fedeztem fel, Alicia Keys „Diary” című albuma volt.

Ó, micsoda album… Nem is tudom! Hűha.

Szeretnék témát váltani, és inkább a projekt során felmerült sebezhető pillanatokról beszélni. Például a „Dead and Gone” és a „The Best Version of Me” című dalokról. Amikor ilyen igazán sebezhető számokat készítesz, kénytelen voltál-e szembesülni valamivel magadban, vagy ez a sebezhetőség egyszerűen csak természetesen jön?

Ez egy nagyon jó kérdés. Tényleg úgy érzem, hogy ez kényszerít arra, hogy szembenézz a dolgokkal, az biztos.

Például a „Best Version of Me” nagyon személyes dal. Nagyon sebezhetőnek éreztem magam, amikor írtam. Még akkor is, amikor előadom – azt hiszem, amit annyira szeretek ebben a dalban, az az, hogy a rajongóim annyira azonosulnak vele. És az egyik barátom nemrég üzent nekem, és azt írta: „Köszönöm, hogy megírtad a „Best Version of Me”-t. Felemelt a mélypontról.”

Én meg csak: „Ó, istenem.” Tudod, szerintem amikor ilyeneket hallasz a zenédről, az egyszerűen a legjobb érzés. Mintha erre lenne az egész, érted? Hogy segíts az embereknek és megérintsd őket. De határozottan úgy érzem, hogy a szívem a kabátujjamon van.

Azt hiszem, elég sebezhető ember vagyok. Sokat beszélek az érzéseimről. Számomra tehát nem is annyira könnyű, hanem inkább természetes, hogy bemegyek a stúdióba, és egyszerűen leírom, ami a szívemen van, és teljesen nyitott vagyok. De ugyanakkor szembenézni a démonaimmal, beszélni a dolgokról, és például azokról a traumákról, amik még mindig ott vannak, és amikkel még nem igazán tudtam megbirkózni – azt hiszem, ez elég intenzív dolog.

Bármennyire is nyitott vagyok, biztosan vannak még olyan dolgok, amikkel küzdök.

És hogy az album témájához kapcsolódjak: hogyan alakult az egóddal való viszonyod a karriered előrehaladtával?

Hát, azt mondanám, hogy sok éven át valahogy visszatartottam magam. Úgy érzem, hogy ez az iparág képes ilyesmire. Olyan érzést kelthet benned, hogy nem lehetsz olyan nyílt, nem lehet olyan hangos a társaságban, vagy nem foglalhatsz helyet. Különösen fekete nőként a popvilágban ez nehéz lehet.

Azt hiszem, a Little Mixben szerzett tapasztalataim, az, hogy egy csoport tagjaként éltem, talán hozzájárultak ahhoz, hogy kicsit elzárkóztam önmagamtól, és nem mutattam meg teljesen azt, aki valójában vagyok. Úgy érzem, az elmúlt évben, miközben ezt az albumot készítettem, és erről az egóról beszéltem, tudva, hogy vissza kell hoznom őt, minél többet beszélek róla, annál jobban ég bennem a tűz.

Tudod, amikor a dolgokat a beszéddel valósággá varázsolod?

Igen.

Tényleg, ő [az egó] szó szerint… Érzem, ahogy átveszi az irányítást. Jobban érzem a jelenlétét, mint valaha. Szóval igen, ez határozottan működik. Úgy érzem, hogy kiadom ezt az albumot – nyilvánvalóan a rajongóimnak szánom, és hihetetlen élmény látni, ahogy azonosulnak vele –, de valójában ez számomra nagyrészt terápia is.

Tehát úgy véled, hogy az, hogy az ego egyre inkább a felszínre kerül, jó dolog?

100%. Úgy érzem, ez segített a leginkább az önbizalmamnak.

Ő – az én egóm – a fiatalabb énem, és ő az a harcias típus. Mármint, merész. Nem félne kimondani, amit gondol. Csak erre emlékszem. Ilyen voltam, amikor fiatalabb voltam. Annyira tele voltam tűzzel. És igen, az évek során ez valahogy kicsit elapadt.

Szóval azt hiszem, határozottan érzem, hogy ez újra előtör belőlem, és igen, olyan, mintha eszembe jutna, ki is voltam majdnem.

És amikor a cím kiválasztásáról volt szó, hogyan jutott eszedbe a „My Ego Told Me To”?

Valami váratlanra vágytam. Szerintem ezért is döntöttem az albumborító mellett; az egóm tényleg leszarja az egészet. Azt csinál, amit akar, és nagyon hisz magában; ő veszi át a kezdeményezést. Szóval nagyon szerettem volna valahogy megtestesíteni és megmutatni ezt a merészséget. És ő azt mondta nekem, hogy váljak függetlenné; azt mondta, készítsek egy olyan albumot, amire igazán büszke vagyok, és ami pontosan az, amit szeretek. Szóval úgy gondoltam, ez tényleg ravasz húzás volt, pont ahogy az egóm is mondta.

Egyetértek. Értem, mire gondolsz. Ami pedig az album színvilágát illeti, nagyon érdekesnek találom, hogy ilyen merész és élénk zöld színű. Amikor az egódra gondolsz, ez az a szín, ami eszedbe jut, vagy ez az a kisugárzás, ami belőled árad?

Szóval ő, az ego, piros. Ezért festettem vissza a hajamat pirosra. Ő nyilvánvalóan a tüzet szimbolizálja, míg a másik oldalam zöld. Ő a sebezhetőbb oldalam, az a rész, ami inkább másoknak akar megfelelni. De azt hiszem, ez egy olyan helyzet, ahol megtanultam, hogy valójában mindkét oldalra szükségem van.

Vagyis mindkét változatra szükségem van ahhoz, hogy én legyek én. És szerintem ezért akartam megmutatni a vöröset és a zöldet, és azt, ahogy ezek a színek összeolvadnak, és így építik fel ezt a világot. Zöld nyelvem van, ami elég őrült, és ilyen vörös, bob frizurám.

És az interjú befejezéséül szeretnék feltenni egy utolsó kérdést. Mit hallgatsz éppen most?

Most éppen R&B-hangulatban vagyok. Kehlanit hallgatom. Ő egyszerűen őrületes. JayDon-t is, mert amikor őt hallgatom, az mintha visszavinné a 2000-es évek R&B-jébe. Az a legjobb számomra, úgy értem, a 90-es évek vége, a 2000-es évek eleje. Josh Levi – őt imádom mostanában.