Sziasztok Mixerek!

Katie ma már megmutatta nektek a friss paparazzi fotókat, én egy terjedelmes interjú fordítással és egy fotósorozattal érkeztem számotokra. Még korábban készítették ezt a lányokkal, a Noisey szerkesztője, és szó esik benne több érdekes témáról. Érdemes végig olvasni,mert képzeljétek, egy másik dal címéről is lerántják a leplet. A szerencsés riporter 4-et is meghallgathatott az 5. albumról.

   

Fekszem a kanapén, szemem csukva. Némi nagyon hangos zenét hallgatok fejhallgatóval. Ez egy ritmikus, maximalista popdal, melynek szövegei beleégnek a testedbe, és mellkason vágnak. Amikor kinyitom a szemem, nem a lakásomban vagyok, mint általában. Ehelyett a Little Mix PR-osa mosolyogva néz rám, olyan, mintha egy videoklipből lépett volna oda.

A lányok szeretnének tudni a gondolataidról – suttogja felém.

Mielőtt azonban válaszolnék, a Sony irodák fényes folyosóin át elvezetnek egy terembe, ahol találkozhatok a Little Mix-el.

Először is, néhány háttértörténet. A Little Mix nyerte a brit X-Faktort 2011-ben – az az időszak, amikor ez sikeres pályafutást indított még el – és a becslések szerint 12 millió fontot érnek. Négy albumot adtak ki, egy másik már úton van, ahogyan épp a Spice Girls is tette korábban. Ők az első brit lányzenekar, akik megtapasztalhatták ezt a fajta mega-hírnevet a közösségi média fényében. Bár előfordult, hogy kiadtak jónéhány fülbemászó dalt, és kiálltak a girlpower mellett, manapság a popcsapatok rövid ideig ragyognak, majd eltűnnek pár #1 dal után. Ez egy furcsa dolog – de úgy tűnik, a Little Mix ennél több.25 és 28 év közötti életkorúak ők négyen – Perrie, Jesy, Leigh-Anne és Jade – fáradtnak, talán még egy kicsit kimerültek is, akárcsak a korábbi interjúkban. Mégis lelkes kiáltással üdvözölnek. Később rájövök, hogy ez az első promóciójuk most.

„Szeretem az overállod!” – mondja nekem Jesy, mielőtt Perrie-hez fordulna, aki a másik olyan tag, akinek esküvőről pletykáltak. „Látnod kellett volna az öltönyét, pont olyan, amilyennek képzelted.” – mondta, és épp egy teát kortyolgatott a bögréből. Amint bekapcsoltam a felvevőt, már várták nyugodtan a kérdéseimet. Lehet, hogy ha találkozunk velük, olyanok, mint minden egyes lány az iskolából, de ezen a ponton túl igazi szakemberek is.

Amikor csapatként elsőként megnyerték az X-Faktort, még nem voltak annyira felkészültek. Valójában egyáltalán nem is voltak azok.

„Olyan öntudatosak voltunk, amikor először nekivágtunk.” – mondja Jesy. „Egy lapra tettünk mindent, nem tudtuk, mi fog történni, vagy hogy emlékszünk-e majd magunkra, ha visszanézünk. Valójában ijesztő volt. Borzalmas.”

Perrie bólint. „Nem tudtam – egyikünk sem tudta – ezt a dolgot, ami a hírnévvel jönne, tudod, hogy mire gondolok? Szeretjük a fellépéseket- ez a kedvencünk a világon. De minden más…Nem tudtuk, hogy mi is lesz, hogy mit fogunk viselni, vagy gyűlölni fognak-e, semmit nem tudtunk ezekről a dolgokról.”

Megkérdeztem, hogy ha visszamehetnének, mit mondanának az akkori önmaguknak? Hogyan készülhetnének fel arra, ami várja őket? Kis szünet után Perrie válaszol.

„Azt mondanám: nem vagy készen még erre, menj haza.”

A többiek nevetnek, majd fészkelődnek a széken.

„Halálosak komoly vagyok!” – mondja. „Mindannyian fiatalok voltunk, 16 és 18 év közöttiek. Ez rossz dolog? Ezt nem rossz dolog mondani, ugye?” – pillant a PR-re, aki a fejét rázza. Folytatja is.” Az az elképzelés, hogy popsztár legyek, abból állt, hogy énekelek, szeretnek, bálványoznak, autogramot írok alá, gazdag vagyok, és ez önzőnek hangzik, de ezt akartam. Nem akartam középszerű lenni. Nagyra törő voltam mindig is. De ugyanakkor 16 éves koromban azt gondoltam, hogy anyámra hallgattam, aki kényszerített engem…nem éreztem magamat. „

Nemcsak a hírnévre nem álltak készen, de arra az abszurd pénzösszegre sem, amely egyik napról a másikra került a bankszámlájukra. Mindegyikük szegényes családokból származik, kicsi városokból, így teljesen váratlanul érte őket ez a hirtelen gazdagság, nem tudták kezelni sem. Közvetlenül a show megnyerése után kaptak egy összeget, és Jade azt mondta, hogy az övének java része az első néhány hónapban el is ment.

„Marbellára mentem, éltem az álmaimnak, egy fillért sem spóroltam.”

Perrie az Apple boltba ment, és családjának vásárolt laptopokat. Jesy ruhákra költötte.

„Emlékszel, amikor fizettek a Marks reklámért, és azt hittük, hogy annyi pénzünk van? ” – kérdezi a többieket. „Emlékszem, hogy az All Saints-be mentünk anyukámmal és a testvéremmel – az All Saints iszonyatosan drága – én meg azt éreztem, hogy igenis vásárolhatok ott.” Perrie nevet. „Emlékszem, előtte a Primarkba jártunk anyuval, őrület.”

Anélkül, hogy tudnák, a népszerűség nem tart örökké, gyorsan kibérelték a legjobb lakásokat is, amiket Londonban találtak, és egymással osztották meg.

„Nekem és Jesy-nek volt egy k***ott penthouse-nk Putney-ben.” – emlékszik vissza Leigh-Anne. „Őrült volt. A semmiből jöttünk, ezért mindent értékeltünk.”

Még mindig vannak pillanatok, amik olyanok…”várj, mit csinálok megint?” – Nem , suttogja Perrie, ez túl hosszú volt.*

Ahhoz, hogy valóban megértsük a Little Mix sikereit, vissza kell nyúlnunk két évtizeddel korábban, és nézzük a Spice Girls-t. Sokat beszéltünk arról, hogy a 90-es évek lánycsoportja forradalmasította a brit popot. A Little Mix nagyon hasonló pályát követett. Amikor az X-faktorba kerültek, olyan furcsák voltak, mulatságosak – de mégsem olyanok, mint a többiek. Nyilvánvalóan tudatában voltak annak, hogy ez a csoport különleges energiát ad tá, ami különösen a brit fiatal lányoknak szól, a SYCO gyorsan el is küldte őt a legjobb producereinek – a TMS, Future Cut, Steve Max, Senomania vagy Jon Levine. Aztán sorra jöttek a fülbemászó popdalok. Olyanok, mint a „Wings”, „Shout Out To My Ex”, „Black Magic”, „Touch” vagy épp a „Salute”. Óriási kórusok, selymes harmóniák, a szövegek a szeretetről és a hatalomról. Sikeres tervet hoztak össze.

‘Senki sem szereti, ha csúnya dolgokat írnak róla, mindenkinek van érzése – nem robot,hanem ember vagy.” – mondja Jesy.

Bár már 20-as éveik felénél járnak, és önbizalmuk is erősödött, még mindig fáj olyan cikkeket olvasniuk, amelyek a testükre összpontosítanak, vagy épp olyan megjegyzések, amik nem is igazak, csak a pletykát indítják el.

„Most elfogadom magamat. Elégedett vagyok, ez vagyok én.” – mondja Leigh-Anne. Jade egyetért. „Számomra ez csak egy év volt, ami elmúlt. Nem tudom, hogy történt valami ilyesmi… de éreztem, hogy valami igen, egyik napról a másikra. Hirtelen, mikor láttam egy cikket arról, hogy milyen erkölcstelen vagyok, ahelyett, hogy a kommentekhez tekertem volna, inkább csak úgy voltam vele, hogy eszek egy sütit inkább.”

A Little Mix egy másik nemzedékből származik elődjéhez képest. Náluk már nem elegendő, ha csak felszabadító himnuszokat írnak a nőknek, hanem támogassák is azt, amiről beszélnek. Ez végső soron pozitív dolog – főleg, ha olyan dalokat írsz olyan szöveggel, mint „Ladies all across the world / Listen up, we’re looking for recruits… Representing all the women, salute, salute” . Ezeknek értelme van, fényt adnak. Csak vessünk egy pillantást Taylor Swift, Lily Allen vagy Miley Cyrus művészetével szembeni ellenállásra – akiket kulturális előítélettel vádoltak – azt mutatják, hogy a popzene és a feminizmus a 90-es évek óta fejlődött, és fülbemászó szlogeneket lehet írni róluk, amiket rózsaszín pólókra lehet nyomtatni és pénzért eladni. De létezik egy óriási nyomás az evolúción belül.

Ezeknek a témáknak a megválaszolásakor a lányok gyakran Jade-hez fordulnak, aki kifejezetten támogatja ezt, és őszintén válaszol. Megmagyarázza, hogyan teszik azt, hogy válaszolnak ezekre, de a vitáktól tartva csak óvatosan.

„Féltünk, hogy alapvetően rosszat mondunk. ” – hozzáteszi. „Nem akarunk olyanról beszélni, amit nem érzünk, vagy nem úgy ítélünk, vagy nem ennek voltunk neveltetve. De ez egy olyan változás, ami az életkorral jár, és megtudjuk, hogy mi is történik a világon. Azt hiszem, mindezt általánosságból csináljuk, azon dolgok iránt állunk ki, amelyekben szenvedélyesen hiszünk – legyen szó női jogokról, LGBT kérdésekről vagy a feketék ügyéről. Mindazon dolgok, amiktől anno megijedtünk volna. De oké, hogy valamiért szenvedélyesen felszólalunk, vagy kiállunk, ha nem értenek egyet vele.”

„Szeretnénk megismertetni magunkat, és megismerni ezeket a dolgokat, segíteni az embereknek.” – mondja Leigh-Anne. Jade folytatja: „Mivel popsztár vagy, olyan, mint egy buborék. Egész idő alatt úton vagyunk. Nem nézzük a TV-t. Néha kicsit naivak is vagyunk azzal kapcsolatban, ami körülöttünk történik.”

Az egyik új daluk, a „Strip”, amihez klip is készül majd,  különböző nőknek szól, a klippel különböző perspektívákat mutatnak be.

„Beszélgettünk valakivel a Daughters of Eve alapítványnál, hogy támogatjuk azokat, akik nemi erőszakon estek át. Christine-l beszéltünk, egy nő, aki mellrákkal küzdőkkel foglalkozik, ráadásul egy transznemű modell.”

A többiek felvetik suttogva, hogy Jade meséljen valamit a „Woman’s World”-ről. Egy pillanatig azt hiszem, hogy Kate Bush dalára utalnak, de kiderül, hogy van egy számuk hasonló néven az új albumukról .

„Akkor írtuk ezt a dalt, amikor a #MeToo mozgalom megjelent.” – mondja Jade, majd teáját az asztalra teszi. „Tudod…olyan dühös voltam az miatt, ami itt folyik. Fontosnak éreztük Jezzel, hogy írnunk kell erről, ő amúgy férfi. Fontos üzenetet ad át. Semmi olyanról nem írtunk, ami ellentmondásos, most pedig olyanokat írunk, amik kicsit őszintébbek. Azt akarjuk, hogy tökös legyek, és azt mondják. „Igen, ez az, a kemény nő.”

Rövid dalszövegrészletet is kaptunk tőlük. „If you’ve never had to struggle to be heard / you haven’t lived in a woman’s world.”

Beszélgessünk kicsit arról, ami halálosan komoly egy nő életében. A 2016-os „Shout Out To My Ex” bosszú-himnusz az X-Faktorban volt hallható, a táncosok neveket viseltek a ruháikon.

„Jaj!” – kiáltja Jade. „A Little Mix prosti szerelésben…”

Nem fogok hazudni, általában férfi újságírók írnak ilyenekről. Mindig ellenőrizni fogom ezt. Perrie kap az alkalmon, és kicsit komoran megjegyzi.

„Igen, ezek a drága fiúk, nem is értem, miért töltünk heteket a dallammal és a koreográfiával, amikor senki sem törődik vele… csak a ruhánkról írnak.”

Már érzem, hogy jön a beszélgetés vége, de Leigh-Anne előrehajol és a szemembe néz.

„De…akkor mit várnak el tőlünk? Kíváncsi vagyok a véleményedre.” – Jesy rácsap a lábára. „Igen, abból a négy dalból, amit hallottál. Van olyan, amire számítottál?”

Visszaemlékszem azon dalokra, amelyeket még a kanapén hallgattam a beszélgetésünk előtt. Ritmikusak voltak, tele csodás hangokkal, harmóniájuk érződött.

„Nem tudom. Nem tudom hogyan válaszoljak erre a kérdésre.”

Leigh-Anne hátradől, bizonytalanul, elégedetlenül.

„Talán az emberek nem is tudják általában, hogy mivel térünk vissza.” – vállat von. „Talán fogalmuk sincs. Mit gondolsz a „Woman Like Me” c. dalról? Ezt nem említetted…szeretném a becsületes véleményed róla.”

Azt mondom nekik, hogy nem ez volt a kedvencem, a „Strip” c. számot jobban szerettem. A dal szövege – a test pozitivitásáról és a lényed átgondolásáról, amelyeket nem tudsz változtatni – pozitív. Szeretem az ötletes fiatal tinédzsereket, akik hallják ezeket a szavakat, és magukba szívják. Az a tény, hogy olyan zenekar létezik, mint a Little Mix : hangos, vicces nők, pop dalokkal, amik arra késztetnek, hogy lerombold az utcát, de mégis édeset nyújtanak – érdekes dolog, de értékes.

„Oké, rendben van.” – mondja Perrie, de mielőtt átgondolná a válaszom, Jesy közbeszól. „De jobban szereted a „Strip”-t, mert érezheted, hogy érdekes volt megírni, vagy csak tetszett, mert az volt, amit hallani akartál?” Leigh-Anne felhorkan. „Most mi interjúvolunk téged!”

Jó lógni a Little Mix-el. Szókimondóak és kifejezőek, szomorúak és könnyen unatkoznak, empatikusak és csak úgy kezelik a gondjaikat, mint a többi huszonéves.

„Sajnálom, abbahagyhatjuk, mert tényleg szükségem van egy kis „szünetre”. – mondja Jade. „Nekem is” teszi hozzá Perrie, és mindannyian elbúcsúzunk, majd távoznak.

(c) Saját fordítás!