Perrie először 2011-ben hódította meg a szívünket, amikor bekerült az X-Factor hírnév csarnokába. A következő 11 évben a Little Mix-nek kölcsönözte az erőteljes hangját, és a lány a szomszédból globális szupersztárrá vált. A színfalak mögött két éves kisfiúnak édesanyja, és otthont épített a következő fejezetéhez. Készen áll arra, hogy szólóelőadóként először kitörjön, Perrie egy vadonatúj történetet ír. Hogy hogyan fog végződni? Még nem tudjuk biztosan – de debütáló albuma pokolian jó dolognak ígérkezik.

Perrie világa napról napra kicsit másképp néz ki. Azért mondom ezt, mert az elmúlt hetet épp most töltöttem a sűrűjébe dobva – a csillogástól, a glamúrtól és a villogó fényektől a Lemsipig, a Nando’s takeawayig és egy videóhívásig az ágyban. Elég nagy utat tettünk meg… a forgatáson a Destiny’s Child-ra táncoltunk, majd pezsgővel koccintottunk és kanapékat osztogattunk az albuma bemutatóján, és így természetesen úgy döntöttünk, hogy mindezt a kényelmes hálószobánkból beszéljük meg a Zoomon keresztül.

 

„Olyan régen nem csináltam már ilyen fotózást, ezért csodálatos érzés volt újra a forgatáson lenni” – emlékszik vissza.

De elébe megyek a dolgoknak – hadd adjak némi kontextust. Bemutatkozik: Perrie.

„Felnőttként sosem szerettem a nevemet, mert más és egyedi volt. Fiatalabb korodban nem szereted ezt az érzést, csak be akarsz olvadni.”

Az X Factoros időkben nem is sejthetted volna, amikor 17 évesen először mutatkozott be a világnak (haját lenyűgözően hátrafésülve és egy csillogó hajpánttal nyomva), de Perrie Edwards – a beolvadás vágyát félretéve – hamarosan történelmet írt: negyedét alkotta annak az egyetlen lánycsapatnak, amely valaha is megnyerte a sorozatot, a Little Mixnek. A megalakulásuk óta világszerte több mint 60 millió lemezt eladott együttes a popvilág behemótjává vált – uralmukat egészen 2022-es szünetükig folytatták. A most 30 éves sztár, aki időközben kisfia, Axel édesanyja és Alex Oxlade-Chamberlain a vőlegénye lett, biztosabb önmagában, mint valaha. A mérföldkő alkalmából most először fog szólósztárként debütálni, parkolópályára téve Little Mix-es napjait és vezetéknevét.

„A zsigereimben most már Perrie-nek érzem magam. Úgy érzem, hogy Perrie inkább egy önálló nyilatkozat”.

És igaza van, több szempontból is. A változás egy ijesztő dolog, és ez a gondolat nem veszett el Perrie számára, aki elismeri:

„Félek az ismeretlentől. Inkább elmegyek egy jósnőhöz, és belenézek egy kristálygömbbe, mert nem tudni valaminek a végkimenetelét, az rémisztő számomra.”

De aztán megint csak, egyetlen hátsó utcai kristályokkal teli camdeni bolt sem tudta volna megjósolni az ő sztratoszférikus pályafutását, még most sem.

„Eleinte minden olyan ijesztőnek tűnt, emlékszem, hogy egy munkában voltam Jin Jinnel, akivel sokat dolgoztam együtt a zenekarban, és azt mondtam neki: ‘Nem ismerem a hangzásomat! Nem tudom, hogy mit akarok kiadni, nem tudom, hogy ki vagyok!’ Erre ő csak annyit mondott: „Bébi, ez a legjobb rész. Kísérletezz minden hangzással és műfajjal. Amikor úgy érzed, hogy jó, akkor fuss azzal.”

Mivel azon szerencsések közé tartozom, akik meghallgathatták az album egy részét – még nem mesteri, de máris mesteri -, a tanács minden bizonnyal kifizetődött. Szóval, a lényegre térve, Perrie megtalálta a hangját? Igen – de még íróként is nehéznek érzem meghatározni; valami olyasmit, ami szerintem magának a sztárnak a szinonimája. Mivel Perrie zenész szülőkkel nőtt fel, a zenével való érintkezése egyfajta svédasztal volt; a palettája, röviden szólva, széles. A zenei ízlése nem csupán egy műfajból vagy dallamból fakad… a titkos összetevő továbbra is az érzésben rejlik.

„Eleinte a hitelességet helyeztem előtérbe, aztán jött, amit jónak éreztem: hangzásilag, műfajilag, szavakban és vokálisan”.

Miután belekóstolt a punk rockba („nagyon jó érzés volt, de aztán egyszerűen nem volt értelme kollektívaként a többi dallal, amit írtam„), végül egy maroknyi dallal talált magára.

„Megszállottja lettem nekik, és rájöttem, hogy testvérek kellenek – rokonokra van szükségük az albumon. Azt akartam, hogy az egész folyjon, amikor végighallgatod”.

Számomra egy kicsit túlságosan is áramlott. Lehet, hogy a lejátszása közben összetörtem egy poharat (nem a legjobb pillanatom), miközben egy bizonyos számra táncoltam – amelynek címe jelenleg embargó alatt van, sajnálom – azon az estén.

„Nem vicceltem, amikor bemutattam, és azt mondtam, hogy átveszi az uralmat a tested felett” – nevet Perrie, amikor bevallom. „Az ilyen dalok önálló számok. Kiemelkedő, energiával teli popbangerek – ha szabad így mondanom. Szóval ezeket megtartottam, de az albumon lévő többi számmal továbbra is az énekes-dalszerzői hangulatot akartam hozni… azt akartam, hogy a gitár és az énekes hatás jelen legyen.”

Mivel minden egyes szám a lázban tart, legyen szó dallamról, tempóról vagy témáról, Perrie elérte a végső célját.

„Szükségem volt arra, hogy a soulosabb balladáknak is legyen párja a tracklistán. Nem akartam, hogy valami túlságosan össze nem illő legyen. De ugyanakkor, amíg hiteles volt hallgatni, addig boldog vagyok”.

Perrie számára továbbra is könnyű hitelesnek maradni.

„Imádom. Úgy érzem, hogy más zenék is szólnak hozzám, annyi dalhoz és előadóhoz kapcsolódom, és ezek segítettek át az életem bizonyos időszakain, vagy visszavittek egy adott érzéshez. A zene ezt teszi, erre hivatott. Úgyhogy nagyon erősítőnek találom, hogy mindezt megosztom, és csak remélem, hogy amikor kiadom az albumomat, az emberek ugyanígy tudnak azonosulni” – osztja meg. „Azt hiszem, mindaz, amit abban a pillanatban éreztem a felvételek napjain, az az, amit átadtam. Egyik nap azt mondtam: ‘Tényleg úgy érzem, hogy Axelről kell írnom. Más napokon azt mondtam: ‘Alexről akarok írni, és arról, hogy mennyire csodálatos számomra’. Aztán ott vannak a barátságok és a korábbi barátságok, amik sajnos már nincsenek meg, a szorongásom… Mindenről írtam dalokat. Annyira terápiás, ha kiöntöd a szíved egy bizonyos élethelyzetről – és hirtelen dal lesz belőle.”

Mi több? Nem egyedül csinálta.

„Úgy érzem, hogy minden együttműködés szervesen történt. Ed Sheerannak volt egy dala, felhívott, és megbeszéltük a koncepciót” – jegyzi meg, egyszerre közömbösen és csodálkozva. „Imádtam a dallamot, imádtam a hangulatot – annyira felnézek rá, szerintem ő az egyik legtehetségesebb ember a földön. Emellett annyira kedves és őszinte ember, ezért éreztem magam kényelmesen, hogy azt mondjam: ‘Imádom, de koncepcionálisan nem én vagyok. Most nem vagyok az életemnek abban a szakaszában. Nem bánnád, ha átdolgoznám a szöveget úgy, hogy az nekem és az életemnek megfeleljen? És ő csak annyit mondott: „Persze! Azt akarta, hogy teljes mértékben az enyém legyen, úgyhogy elmentem, és megtettem.”

Egy másik szívhez szóló slágerhez a hat BRIT-díjjal kitüntetett Raye-t kérte fel.

„Nevetséges volt vele stúdióba vonulni, egyszerűen árad belőle a sztárság, nem tudom megmagyarázni – szerintem ő generációnk egyik legnagyobb előadója.”

Egy darabig még elmélkedik, miközben rámutatok, hogy az iparág legnagyobb hőseivel dolgozott már együtt (hamarosan további kollaboránsokat jelentenek be).

„Nagyon szerencsés voltam, hogy azokkal az emberekkel, akiket bálványoztam, nagyon jó volt együtt dolgozni – nem voltak nagy egók vagy megfélemlítő pillanatok, azt hiszem, ez tette számomra különlegessé ezt az élményt.”.

Perrie számára a debütáló albumának kurátora egyik különleges pillanatról a másikra következett. És így következik a rajongói ajkán csordogáló végső kérdés: Miért pont most? Vagy, a különösen lelkesek számára, miért nem hamarabb?

„Nos, a Little Mix végigcsinálta a legutóbbi turnét, elmentünk a szünetre, és egyszerűen csak anya akartam lenni. Azt hiszem, az emberek eléggé elítélőek tudnak lenni ezzel kapcsolatban, de anyának lenni a leghihetetlenebb és legvarázslatosabb dolog volt, ami valaha történt velem – egyszerűen csak szerettem volna ebben a fejezetben élni.”

17 éves kora óta először tartott szünetet, végignézte, ahogy a kisbabája növekszik, és az ezzel járó összes „elsőt”, és a vőlegénye volt az, aki igyekezett visszahozni őt élete egyetlen másik szenvedélyéhez.

„Alex épített egy stúdiót a házunkban. Őszintén szólva, amikor megemlítette, hogy ezt nekem csinálja, azt gondoltam: ‘Hol találtalak meg?!’ Tudta, hogy anya akarok lenni, és otthon akarok lenni, de azt is tudta, hogy a szenvedélyem és a szerelmem a zene és az éneklés. Szóval azt mondta: „Kapcsoljuk össze a kettőt!”. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt megtehetem – tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenkinek adatik meg. Azt hiszem, a fiam körülbelül egyéves volt, amikor elkezdtem az írást. Úgy érzem, hogy jó időben csináltam, és semmit sem siettem el, azt akartam, hogy a zeném hiteles legyen számomra.”

Ő viszont azt is szerette volna, hogy a rajongói számára is hitelesnek tűnjön.

„Mindig figyelembe veszem, hogy a rajongóim mit szeretnének hallani tőlem, és ez azért trükkös, mert mindenki más és mást akar. Még azon a playback-eseményen is, amit csináltunk, hat dalt játszottam, és a teremben mindenkinek más volt a kedvence. Ez ízlésről szól, és arról, hogy mihez viszonyulsz a leginkább – ezért is akartam, hogy az album változatos legyen, hogy mindenkinek legyen benne valami.” Hátracsapja a haját. „Szeretném azt hinni, hogy nagyon jól ismerem a rajongóimat, tudom, hogy bizonyos dalok a leginkább kiemelkednek számukra” – teszi hozzá mosolyogva.

De minden izgalom és várakozás mellett is megvan a maga buktatója annak, hogy egy ilyen nyers – és most először elszigetelt – terepen kiteszed magad.

„Nem fogok hazudni, nagyon ijesztő. Látva Leigh-Anne-t odakint, először is nagyon büszke vagyok rá, de azt is látom, hogy ‘Hűha, megcsinálta!’. Üzenek neki, és azt kérdezem: ‘Hogy csinálod ezeket a fellépéseket ilyen jól anélkül, hogy megijednél?’. Ő pedig azt válaszolja: „Bébi, annyira meg voltam rémülve. Sosem tűnt annak, szóval ez adott nekem önbizalmat, hogy én is kiálljak a színpadra. Ez egészséges, ez jót tesz neked. De ettől eltekintve, összeszarom magam.”

Mivel már tizenéves kora óta a nyilvánosság előtt játszódik az élete, Perrie megtanult egy-két dolgot az iparágban való eligazodásról.

„Az egyik idézet, amire mindig esküszöm, a következő: ‘Az összehasonlítás az öröm tolvaja. Olyan magabiztosnak és boldognak érezheted magad, aztán összehasonlítod valaki mással, és ezek a pozitív gondolatok gyorsan az ellenkező irányba pöröghetnek. Ez egy ijesztő iparág, mindenki téged néz, és folyamatosan vizsgálnak, és ez nagyon intenzív tud lenni. De számomra, ha pozitív emberekkel és a rajongóimmal veszem körül magam, és ők kedvesek hozzám és kedvesek egymáshoz, akkor boldognak érzem magam – nem hagyom, hogy ezt bármi is befolyásolja.” – mondta.

„Rengeteg önbizalomhiányom van, ezért le kell beszélnem magam róla. Minél jobban élvezem ezeket az ijesztő dolgokat, annál jobbak lesznek. Csak belevetem magam, és meglátom, mi történik.”

Mivel beszélgetésünket alig néhány héttel első szóló kislemezének, a „Forget About Us„-nak a hivatalos megjelenése előtt zárjuk – amelyből máris részleteket ugratott a közösségi platformjain -, úgy tűnik, a kiváltott hisztéria elég bizonyíték arra, hogy a sztárnak nincs miért aggódnia. Ettől függetlenül rohadtul biztosra vehető, hogy már nem érdekli a beolvadás. És azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélek, amikor azt mondom: Perrie, nagyon örülök, hogy megismerhetlek.