Jade három éve nem adott ki semmit (A „Confetti” volt az utolsó Little Mix kislemez), ami nem túl hosszú idő, de a rajongók számára ez egy örökkévalóság volt. Hozzászoktak ahhoz, hogy néhány havonta jelentkezett valamivel, amit ő mindig így is tett.

„Korábban ez egy olyan jól olajozott gépezet volt, hogy nem is kellett gondolkodnom a folyamaton” – meséli most a Zoomon. Másnap van, és ő otthon van, egy pszichedelikus szövetet terít a falra maga mögött, haja lazán omlik le mindkét vállára, arca ragyogó és jól kialudt. „Tizenegy évig voltunk együtt. Szóval minden albumciklusnál tudtam, mire számíthatok. De ez a folyamat annyira más volt… Olyan sokáig voltam annyira kondicionálva arra, hogy a zene gyártásának nyomása alatt álljak, hogy tényleg újra kellett programoznom magam, hogy kevésbé kaotikus gondolkodásmóddal és kevesebb nyomással létezzek.”

Miután a Little Mix feloszlott, Jade zsákutcába került. Akkor már a húszas évei végén járt, de sosem volt magára hagyva.

„Emlékszem, amikor bementem a lakásomba, leültem, megnéztem a naplómat, és az egész felnőtt életemben először fordult elő, hogy nem volt benne semmi. Azt gondoltam, hogy most mit csináljak? Mit csináljak az életemmel? Tudtam, hogy a mentális összeomlás  küszöbén állok.”

Azonnal elutazott Budapestre, próbálta magát lefoglalni barátokkal, tervekkel és a barátjával.

„Tudtam, hogy ha túl sokáig ülök le, és feldolgozom a történteket, akkor az örvény még jobban lerántott volna. Volt terápiám, meg minden, de… ha belegondolsz, hogy 18 éves koromtól egészen addig a pontig az egész életem menetrendszerű volt. Mindig volt egy éves naptárunk. Az, hogy ez már nem volt meg, nagyon ijesztő volt. De amint túltettem magam rajta, úgy éreztem, hogy ez nagyon izgalmas. Most már én írom a naplómat.”

Amint ez az izgalom beütött nála, Los Angelesbe utazott, és elkezdett  felkutatni az új menedzsmentet.

„Először a karrierem során én irányítottam a csapatom keresését, nagyon felszabadító volt” – emlékszik vissza.

Ekkorra már egy csomó dalt írt. Még a Little Mix vége felé kezdett el írni, és volt egy elképzelése arról, hogy hogyan szeretné, hogy a dolgok hogyan nézzenek ki, milyen érzés legyen. Már csak a megfelelő csapatra volt szüksége, hogy megvalósítsa. És persze már nem volt az a tágra nyílt szemű 18 éves lány, aki az X Factor meghallgatásán szerepelt – már volt benne önbizalom.

„Olyan közhelyesen hangzik, de szó szerint úgy éreztem, hogy újjászülettem. A személyiségem megváltozott. Abban a pillanatban, ahogy betöltöttem a 30-at, olyan volt, mintha hirtelen nem érdekelne már annyira. A zeném szempontjából ez nagyszerű volt, mert ez azt jelentette, hogy sokkal kísérletezőbb voltam a sessionökön. Már nem érdekelt, hogy „Ez egy rádióbarát dal lesz-e vagy működni fog-e ez a TikTok-on”.

Jade zenéjének nagy része arról az érzésről szól, hogy milyen  csapdába esni, felszabadultnak, kontrollálva és felszabadultnak,  ez egy örök harc, látva vagy nem látva lenni.

„Volt egy formula a zenekaron belül, tudod, a girl power, vagy a ‘nem szeretjük a fiúkat!’. – amit imádtunk. De a saját koncepcióm sokkal kísérletezőbb volt. Kidobtuk az ablakon azt a szabálykönyvet, hogy hogyan kell hangzania egy átlagos poplemeznek” – mondja.

Az „Angel of my Dreams”-nél a saját tapasztalatait akarta felhasználni, nem csak a csapatét, hanem a sajátját is.

„A zeneiparral való gyűlölet-szerelem kapcsolatomról szól. Imádok popsztár lenni, de azt is utálom, ami ezzel jár. Úgy érzem, hogy ez a dal az egész karrierem három és fél perces változata egy dalba sűrítve. A nyitójelenet számomra nagyon olyan, mint az X Factor, aztán amikor a beat bejön, olyan, mintha belekatapultáltak volna a zeneiparba. Azt akartam, hogy szuper színpadiasnak tűnjön. Majdnem olyan, mintha három felvonásból állna.”

Nem ez az első alkalom, hogy interjút készítek Thirlwallal. (szerk – a Polyester magazin szerkesztője) Még 2018-ban, közvetlenül azelőtt, hogy Jesy Nelson elhagyta a bandát, a Little Mixszel beszélgettem az LM5 című ötödik albumuk kapcsán. Akkoriban megfogott, ahogyan különösen Jade nem félt világosan beszélni társadalmi és politikai kérdésekről. Azt feltételeztem, hogy a popzenekarokban dolgozóknak azt mondták, hogy maradjanak csendben vagy maradjanak homályosak, mert ha nem így tesznek, azzal azt kockáztatják, hogy „elszigetelik a közönségüket”, vagy éppen ami van a szerződésben. De Jade-t ez nem zavarta. Részt vett a Black Lives Matter tüntetéseken, a helyszínen, és nyíltan kiállt a transzneműek átalakító terápiájának betiltása ellen. 2018-ban az LMBTQ+ jogok nagykövete lett a brit Stonewall jótékonysági szervezetnek, 2020 júliusában pedig felszólította a L’Oréalt, amiért nem állt ki a fekete transz közösség mellett, miután a modell Munroe Bergdorfdal szemben tanúsított bánásmódjukat követően. Legutóbb pedig egy Palesztina-párti tüntetésen látták őt.

Ám nem volt mindig ilyen őszinte. A kezdeti időkben ő volt az, amit ő „alapvetően p-csa aktivistának” nevez.

„Úgy éreztem, hogy ha kimondok valamit, ami miatt erősnek érzem magam, azzal mások karrierjét károsítom” – mondja.

De aztán a húszas évei elején bekövetkezett egy fordulópont.

„A szíriai bombázásokról tweeteltem, és rengeteg gyűlöletet kaptam. De aztán amikor megnéztem, hogy kik csinálták, az összes férfi képviselő volt. Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy… talán a megfelelő embereket bosszantom fel. Nem a barátaim utáltak, hanem azok, akik úgy gondolták, hogy hatással vagyok a fiatal rajongókra. Szóval ez egy kicsit felbátorított. Művészként, aki ekkora hatósugárral rendelkezik, felelősséget érzek azért, hogy beszéljek a dolgokról. Jemeni származású vagyok. Szóval elég szenvedélyes voltam a kormány bűnrészessége miatt, amiért fegyvert ad el Szaúd-Arábiának. De tudod, a palesztin népről is régóta beszélek. Azt gondoltam, hogy „Ó, még el sem kezdtem a szólókarrieremet – ennyire szókimondónak kellene lennem?”. De most már nyugodtabban alszom, mert tudom, hogy megtettem.

Érdekelne, hogy Thirlwall miért számít ebben az értelemben kiugrónak. Miért van az, hogy a nagy kiadók popsztárjai közül oly sokan távol tartják magukat a politikai témáktól? Azért, mert félnek a bevételkieséstől vagy a közönség elidegenedésétől? Azért, mert úgy érzik, hogy ez nem az ő dolguk?

„Azt hiszem, ennek sok oka van” – mondja Thirlwall. „Ha egyszer megszólalsz valamiről, akkor van egy olyan szint, hogy tudnod kell, miről beszélsz. Félő, hogy a következő interjúban valaki megkérdezi: „Szóval, mit gondolsz erről a konkrét dologról?”. És ha nem válaszolsz, akkor hülyének néznek. Ami szerintem nem fair, hogy őszinte legyek – lehetsz tisztességes ember, és elmondhatod, amit tudsz. Mindig megpróbálom magam tovább képezni valamiről, ha arról beszélek.” Egy pillanatra szünetet tart, mintha elgondolkodna valamin. „Jobban törődtem (amikor) a zenekarban voltam. Nem akartam senki mást belevonni. Szóval azt hiszem, most egy kicsit nagyobb a szabadság, egyedül.”

A Mikaela Loachnak adott Polyester-interjúja során Thirlwall megkérdezte az aktivistát, hogy szerinte a művészek felelőssége-e valaha is az, hogy bojkottálják a fesztiválokat. Kíváncsi voltam, mi lehet Jade válasza ugyanerre a kérdésre.

„Még nem voltam ilyen helyzetben, szóval nem tudom, milyen érzés ez” – mondja. „De csodálom azokat a művészeket, akik felszólalnak. Tetszett a válasza arról, hogy ez mindig egy közösség által vezérelt vagy kollektív dolog. Ha több művész van, akik mindannyian egyetértenek abban, hogy ezt tegyék, akkor nyilvánvalóan változás fog történni. Szóval igen, szerintem ez a helyes dolog.”

Amellett, hogy a szólózenéjére koncentrál, Jade egy asztrológushoz is jár. Ami bizonyos értelemben szintén kapcsolódik a zenéjéhez. Elmondása szerint az asztrológus elárulta neki, hogy mely időpontokban milyen dalokat kellene kiadnia. „Üzentem a csoportos chatre, hogy ‘srácok, úgy tűnik, ez egy jó nap arra, hogy bejelentsek valamit, mert jó fogadtatása lesz” – kacarászik a laptop képernyőjén keresztül, hátravetve a fejét.

Mit mondott még neki az asztrológus? Egy pillanatig gondolkodik, mielőtt válaszolna.

„Azt mondta, hogy tényleg elég szerencsés ember vagyok” – mondja. Hát ez jó! Mondom én. Akkor drukkolok neked! Jade mosolyogva válaszol. „Mmegijedek, amikor valaki ezt mondja, mintha hirtelen zuhanni kezdenék lefelé.”

Mindjárt itt az ideje, hogy elváljanak útjaink, de mielőtt ezt megtennénk, Thirlwall elmondja, mennyire élvezte a Polyester ezen számának kurátori munkáját. Végig kézzelfogható volt, kutatott, és olyan embereket választott ki, akik igazán érdekelték. Furcsa volt számára, hogy a szerkesztési folyamat másik oldalán állt, de ez olyasmi, amit személyesen fontosnak érzett. „Ez egy valóra vált álom számomra… hogy afelett van irányításom, amit mindig is szerettem volna látni. – mondja.