Amikor elképzeltem, hogy interjút készítek egy olyan nővel, aki egykor a világ legnagyobb lányegyüttesének egynegyede volt, nem számítottam arra, hogy az öltözője szőnyegén ülve tárcsázza a hívást. De Leigh-Anne Pinnock pontosan ott csatlakozik hozzám a 10 címlapinterjúnkhoz, a zen képmása: szürke melegítőfelső, ragyogó bőr és haj (elmondása szerint még nem vett zsámolyt az öltözőszekrényéhez).

Azonnal megdöbbent, hogy a 32 éves Pinnock mennyire átélhető és földhözragadt, különösen, ha figyelembe vesszük a Little Mix tagjaként szerzett trófeaszekrénynyi eredményét. A banda együtt öt brit listavezető kislemezt szerzett, ők lettek az első lánycsapat, akik elnyerték a legjobb brit együttesnek járó Brit-díjat, és a pop-fronton a női erő újabb hullámát indították el.

„Azt hiszem, az emberek elfelejtik, milyen sokáig voltunk egy csapatban” – mondja a lány a banda 11 éves fennállása kapcsán, amely egy friss X Factor-győzelemmel kezdődött, és 2022-ben szünetelt, hogy Leigh-Anne, Jade Thirlwall és Perrie Edwards szólóprojektekkel foglalkozhasson (a negyedik tag, Jesy Nelson 2020-ban hagyta el a csapatot). „Életem legjobb időszakát éltem át, és ez az oka annak, hogy itt vagyok. De mindannyiunknak van mondanivalója, és mindannyiunknak megvan a saját zenei ízlése és stílusa.”

Legyen szó debütáló kislemezének, a „Don’t Say Love”-nak nosztalgikus garázsáról, Ayra Starr „My Love” című kollaborációjának napsütötte afropopjáról vagy a No Hard Feelings című debütáló szóló EP-jének reggae és R&B virágzásáról, Leigh az elmúlt évben világossá tette zenei álláspontját: a fekete eredetű műfajok, amelyeken felnőttként hallgatott, végre a hangzása előterében állnak. De nem minden érthető borzongás nélkül.

„Kicsit féltem, hogy egy ilyen masszív popszenzációból egy olyan zenébe lépjek át, ami nagyon más és sokféle utalást tartalmaz” – vallja be, és kijelenti, hogy »mindig is R&B-s lány volt«. „Volt egy olyan elem, hogy ‘Meg fogják ezt érteni tőlem az emberek?’. De annyira izgalmas volt látni, ahogy a rajongótáborom növekszik, és látni, ahogy a velem együtt érkező rajongók felfalják ezt.”

Pinnock nem húzta az igát, amikor nagy neveket hívott segítségül a No Hard Feelings című, májusban megjelent EP elkészítéséhez. A hat dalt tartalmazó projekt, amelyet „nagyon késő »90-es évek, korai «00-as évek”-ként jellemez, olyan slágergyárosok produkciójával büszkélkedhet, mint Danja, Khris Riddick- Tynes és Ian Kirkpatrick. Néhány pillanatban sebezhető („Tell you that I’m hurtin’, then you go and twist the knife”, énekli a Stealin’ Love-ban), máskor pedig fülledt („Gotta hit it right, got a female appetite”, követeli a legutóbbi kislemezen, az OMG-ben), és az az érzésünk, hogy Leigh-Anne egy életen át várt arra, hogy bemutassa ezt a részét a világnak.

„Az, hogy képes vagyok kreatívan kifejezni magam, és olyan zenét csinálni, ami ennyire személyes szenvedélyem, őszintén szólva csodálatos érzés” – mondja sugárzóan.

Az EP-je nem az egyetlen hely, ahol ezt az újonnan szerzett magabiztosságot érezni lehet. Ezt sugározta a júniusi Rock in Rio Lisboa színpadán, a Balmain vörös szőnyeges megjelenésében és az Instagramon, ahol néha részleteket oszt meg az életéből férjével, a focista Andre Gray-el és az augusztusban hároméves ikergyermekeikkel. Megkérdezem, milyen érzés volt nemcsak szólókarrierbe, hanem az anyaságba is belevágni a zenekartárs Perrie-vel egy időben (napokon belül szültek egymás után), és ő „hihetetlenül jónak” írja le.

„Mindig is közel álltunk egymáshoz, de ez még közelebb hozott minket egymáshoz. Ez egy olyan kötelék, amin csak én és ő osztozunk – ez igazán különleges”.

A legnagyobb katalizátora a féktelen magabiztosságának? A múlt elengedése. Félig bajai anyuka és félig jamaikai apuka gyermekeként született Buckinghamshire-ben, mindketten a 2021-es, díjnyertes Leigh-Anne: Race, Pop and Power című BBC-dokumentumfilmje és tavalyi memoárja, a Believe egyaránt megvilágítja, hogy a zenekar egyetlen fekete tagjaként milyen tapasztalatokat szerzett, amikor a zeneipar és a rajongók egyaránt figyelmen kívül hagyták, alulértékelték és beskatulyázták.

„Hagytam, hogy ezek a tapasztalatok nagyon megviseljenek. Volt egy időszak, amikor nagyon elvesztettem az önbizalmamat. Elvesztettem az önbizalmamat és az értékemet” – mondja. „Ez felemésztett engem, de most már nincs ott. Nem vagyok hajlandó többé ott lenni.”

A beszéd nem csak abban segített Leigh-nek, hogy feldolgozza ezt a kirívó bántalmazást, hanem még inkább felhívta a figyelmet a popszférában tapasztalható rasszizmusra, és elnyerte a Nemzeti Sokszínűségi Díjat.

„Végre csak önmagam lehetek” – folytatja, miközben megkönnyebbült mosoly terül szét az arcán.

Most, hogy már a vezetői székben ül, amikor az imázsáról és a hangjáról van szó, Leigh-Anne elmondta, hogy képes ünnepelni – és élvezni – a feketeségét. Ez mindent áthat a zenéjében található utalásoktól kezdve a csapatig, amellyel körülveszi magát, és a hajviseletéig, amelyet tudatosan alakított ki, amikor karrierje ezen új korszakába lépett. A zenekar tagjaként kevés ideje volt arra, hogy kísérletezzen a stílusokkal, így most, mint mondja, ez esztétikájának központi része: a különböző típusú copfok viselésétől kezdve a bonyolult hajszerkezetek kialakításáig. Ez messze van a The X Factor napoktól, amikor a műsor stylistjai leborotválták és vörösre festették a haját, hogy Rihanna akkori megjelenését utánozzák.

„Nagyon úgy volt, hogy ‘Ne adjunk neked saját, megfelelő identitást’” – emlékszik vissza.

A történelem során egykori popsztárok hordái küzdöttek azzal, hogy szólóművészként megszilárdítsák identitásukat, de Leigh esetében egyértelmű, hogy a valóság ennek éppen az ellenkezője. Kíváncsi vagyok tehát, milyen érzés nőnek lenni a könnyűzenében egy olyan időszakban, amikor oly sokan – Charli XCX, Raye és a Little Mix testvérei, hogy csak néhányat említsek – virágoznak?

„Izgalmas időszak” – mondja, nemcsak társai sikerei miatt, hanem az iparág változó dinamikája és a slágerekkel kapcsolatos kiszámíthatatlanság miatt is. „Ez lehetővé teszi a művészek számára, hogy jobban kövessék a megérzéseiket. Az emberek átlátnak a dolgokon, így ha egy dal vagy egy koncepció jelent számodra valamit, és kiállsz mögötte, annak sokkal nagyobb súlya van. Teljesen megváltozott a helyzet, mióta a csapatban voltam – sokkal szabadabbnak érzem az iparágban való létezést.”

A vele eltöltött idő legnagyobb tanulsága az, hogy szellemileg és kreatívan is gátlástalan. Tudja, hogy ki ő, mint harmincas éveiben járó fekete brit művész, és nem hagyja, hogy az iparágban felnövő tapasztalatai megakadályozzák abban, hogy többé ne legyen az igazi énje. Mielőtt elhagyja a stúdiót, hogy felvegye következő kislemezét (amelynek részleteit nagyon szigorúan őrzi), felteszek neki egy utolsó kérdést. Hol szeretne lenni öt év múlva? A válasz: nos, elég sok helyen. Amikor nem a családjára koncentrál, több időt szeretne Amerikában tölteni, albumot kiadni, és a világ minden táján színpadra vinni feszesen koreografált koncertjeit. De a legfontosabb, hogy boldog akar lenni.

„Számomra mindenek felett a boldogságnak kell az első helyen állnia” – mondja. „Ezt a Little Mixben szerzett tapasztalataim és az iparágban eltöltött éveim során tanultam meg. Ha nem vagy boldog, mi értelme van?”