Jade: Szia bébi, hogy vagy?

TAN FRANCE: Nagyon jól, köszönöm! Éppen elkezdtem volna belemenni a kislemezedbe, mert nagyon izgatott vagyok, de ezer kérdésem is van vele kapcsolatban. Először is, mielőtt belevágnánk, jól vagy? Nagyon a pörgés?

J: Ó igen, nagyon elfoglalt vagyok, de imádom, amit csinálok. Boldog vagyok, minden rendben van. Biztos vagyok benne, hogy most te is elfoglalt vagy. Hogy vannak a kicsik? Már kettő van, amikor legutóbb láttalak, csak egy volt!

T: Most már kettő van, és kimerültem! A nagyobbik gyerekem a héten kezdte az óvodát, úgyhogy ez sok, de ez a legjobb. Tudom, hogy a bandatagjaidnak is vannak gyerekeik, szóval biztos vagyok benne, hogy mindent hallasz a gyerekes dolgokról, ez sok. Nagyon nehéz megpróbálni egyensúlyt teremteni a karrierünk és a gyerekek között. Jade, beszéljünk a közönségnek arról, hogyan találkoztunk?

J: Igen!

T: Nem tudom, emlékszel-e rá, úgyhogy én kezdem. Tudod, hogy az első kommunikációnk úgy történt, hogy tweeteltél a Queer Eye című sorozatról, és tweetelted, hogy szeretsz engem!

J: Ó, Istenem! [nevet]

T: Ez 2018-ban volt, és a sorozat épp akkor jött ki, és te mondtál valami olyasmit, hogy „van egy északi a Queer Eye-ban!”, én pedig azt mondtam, hogy „igen, te r-bi, én vagyok az!”. Annyira boldoggá tett; végül csevegtünk, majd találkoztunk egy londoni étteremben, és így kezdődött a „szerelmi viszonyunk”. Aztán sokszor lógtunk együtt, és ez nagyon sok örömet okozott nekem, szóval technikailag te voltál az, aki megkeresett, szóval először is, nagyon köszönöm, nagyon nagyra értékelem, és tudod, hogy nagyon szeretlek.

Most már tényleg szeretnék belemenni a kislemezbe. Jade, tudnod kell valamit. Amikor DM-et küldök neked, te látod, de valamiért, nem tudom, hogy mi van az Instagrammal, de amikor rólad posztolok, az nem megy el hozzád. Soha nem látom az üzeneteinkben, és nem tudom miért.

J: Mi?!

T: De most előhúzok valamit a telefonomon, és szeretném, ha tudnád, hogy azóta beszélek erről a dalról, amióta megjelent.

J: Ez annyira furcsa, hogy szó szerint nem kaptam meg.

T: Tudom! Minden alkalommal, amikor megnézem, hogy „hé, várj, ő kap ebből valamit? Nem kap”. [Megmutatja az Instagram DM-eket a telefonján] Nem láthatja, mert a sztorijai eltűntek, de az üzenetekben, amiket küldtem, az áll, hogy „ó, te jó ég, Jade! Megszállottja vagyok ennek a dalnak!’ Az első naptól kezdve! Egyébként, csak hogy tudjátok, egyedül reklámoztam az Angel Of My Dreams-t az USA-ban, kétségbeesetten, mert szükségem van arra, hogy a melegek mindent megtudjanak róla.

J: Először a melegek, aztán a lányok, aztán a világ.

T: Igen! Szóval, olyan kérdéseket fogok feltenni neked, amiket barátként soha nem tennék fel, mert mocskos, mocskos verziókat kérdeznék tőled, de profi leszek, és megkérdezem, hogyan jött létre? Már sok mindent megkérdeztem tőled, csak hogy a közönség is tudja, amikor Los Angelesben voltál. Azt hiszem, egy részét LA-ben vetted fel, mert akkor találkoztunk, amikor egész héten a stúdióban voltál, de igen, de mesélj róla. Honnan jött a koncepció? Hol vetted fel, és miért ez az első kislemezed?

J: Igen, azon a héten találkoztunk, amikor az „Angel of My Dreams”-t írtam. Valamivel több mint egy éve írtam, és azt hiszem, addig a pontig másfél éve írtam a szólóprojektemhez, de még nem igazán találtam meg a „dalt” vagy az első kislemezt. Még nem volt meg az a „pillangók a hasadban” pillanat, szóval kreatívan küzdöttem egy kicsit, és nem igazán akartam LA-be menni az írói útra.

T: Miért?

J: Egyszerűen elegem volt. Annyi zenét írtam, és amikor azt mondták, hogy „ miért nem mész vissza LA-be még egyszer? Nézzük meg mi alakul!.” Azt mondtam: „Hú, rendben. Megyek.” Aztán elmentem, és aztán nyilvánvalóan megírtam az „Angel Of My Dreams”-t, és megírtam az összes legjobb dalom [nevet], de azt hiszem, ez azért volt, mert már nem érdekelt annyira. A nyomás megszűnt, és nem úgy mentem be, hogy „Meg kell írnom az első kislemezt”. A session reggelén a kiadóm akkori vezetője is elment, úgyhogy nagyon kiakadtam emiatt, mert ő tényleg csodálatos művészeket támogatott, és arra gondoltam, „Istenem, mi van, ha valaki jön, és nem érti meg?”. Szóval, nagyon ki voltam borulva emiatt, hogy mennyire ingatag a zene, meg minden, és hogy olyan keményen dolgoztam annyi éven át, de mint tudjuk, elmehetsz LA-be, és szó szerint csak egy hal vagy a tóban, érted, mire gondolok?

T: Igen, igen.

J: Szóval az „Angel Of My Dreams” kezdetei innen jöttek koncepcionálisan, és aztán amikor a felvételen voltam, amit Mike Sabath-tal csináltam, egy csodálatos producerrel, ő csinálta az összes RAYE lemezt, és már korábban is írtunk együtt.

T: Szóval, ő csak oké [nevet], csak a RAYE lemezét írta.

J: Igen, tudod, csak egy régi producer [nevet], és Steph Jones, ő írta az „Espresso”-t és egy csomó más Sabrina Carpenter dalt, és Pablo Bowman, akit évek óta ismerek. Ő írt a Little Mixnek, de ő készítette a „Miracle”-t Calvin Harrisszel és Ellie Gouldinggal is, szóval nagyon jó csapat volt. Összeültünk, és Pablo megemlítette nekem, hogy évekig próbáltam Sandie Shaw „Puppet On A String” című dalát mintázni.

T: Miért? Miért pont azt a dalt?

J: Nem tudom. Olyan régi lélek vagyok, és amikor írni próbálok, mindig szuper régi vagy furcsább utalásokból merítek. Ez egyszerűen az én dolgom. Motownon nőttem fel, és imádtam a musicaleket, szóval nagyon régi lélek vagyok, ha a zenémről van szó. Határozottan beleviszem azokat a dolgokat, amiket gyerekkoromban szerettem hallgatni. De tudod, az „Angel Of My Dreams” koncepciója szempontjából a „Puppet On A String” tökéletes volt, és a jegyzeteimben LA-ben írtam a „Puppet On A String”-et, mint ötletet, szóval ez volt az egyik olyan pillanat, aminek meg kellett történnie.

T: Félbeszakítalak ezer kérdéssel. Amikor azt mondod, hogy leírtad a jegyzeteidbe, hogy „Puppet On A String”, minden alkalommal, amikor tapasztalsz valamit, leírod, és arra gondolsz, hogy „ó, végül talán hasznát vehetem”? Vagy ez tipikusan egy dalhoz készül?

J: Igen, néha csak úgy eszembe jutnak koncepciók, és sok verset írok, szóval írok egy verset, és néha azt viszem be a sessionre, hogy ötleteket ébresszek. De, igen, ha bármi történik velem, légy óvatos, mert olyan vagyok, mint [felveszi a telefont és úgy tesz, mintha gépelne].

T: [nevet]

J: Én csak gyűjtögetek, tudod? Ilyen az írói élet, azt hiszem. Az „Angel Of My Dreams”-el kapcsolatban határozottan tudtam, hogy az első kislemezemnek egy szerelmes dalt szeretnék az iparnak, több okból is. Az emberek nyilvánvalóan tudták, hogy ki vagyok a Little Mixben, de az új rajongók vagy azok, akik csak úgymond kedvelik a csapatot, annyi mindent nem tudtak rólam, így egy ilyen koncepcióval nagyon gyorsan el tudtam mesélni a történetemet. Három és fél perc alatt meg tudtam őket fognil.[nevet].

T: Ez nagyon okos.

J: Egyszerűen érdekesebbnek éreztem, hogy erről írjak egy dalt, mint bármi másról, és tudod, rengeteg tapasztalatom van az iparban, szóval miért ne írhatnék erről?

T: Azt mondod, hogy ez majdnem egy szerelmes levél az iparnak, de úgy érzem, mintha – kijavíthatsz, ha tévedek – ez egy szeretet-gyűlölet kapcsolat lenne az iparral?

J: Igen.

T: Oké, akkor mondd, értem a szeretetet, de mesélj a gyűlöletről. Miért akartál erről beszélni?

J: Nos, több okból is. Ez egy kicsit tükrözi a zeneiparral való mérgező kapcsolatomat, mert tudod, ez minden, amit 18 éves korom óta ismerek. Az egész felnőtt életem arról szólt, hogy lényegében szerelmes vagyok abba, amit csinálok, és azt hiszem, mint minden munkában vagy életstílusban, itt is vannak hullámvölgyek. Sok tapasztalatom volt a nőgyűlölettel, szexizmussal, mindenfélével. Az iparágtól kezdve a nyilvánosság előtt való szereplésig, és az ezzel járó nyomásig. Van ez az elképzelés, hogy az ember egy futószalagon van, különösen a popszakmában. Mindig van valaki más, aki átveszi a helyedet, ha nem vagy hajlandó elég keményen dolgozni, vagy ha elég keményen dolgozol is, lehet, hogy nem te vagy a hónap kedvence. Ezt határozottan éreztem az egész karrierünk során, szóval igen, ez a hangulat ott van, azt hiszem.

T: Amikor erről beszélsz egy dalban, aggódsz a közönség reakciója miatt?

J: Nem.

T: Oké, jó.

J: [Nevet] Nem. Tudod, azt hiszem, már olyan régóta csinálom ezt, hogy őszintén szólva nem érdekel. Szerintem azért, mert abban a pillanatban, amikor betöltöttem a 30-at, a súly egyszerűen lekerült rólam, és annyi éven át, különösen a húszas éveim elején, állandóan szorongtam, állandóan aggódtam, hogy „mit gondolnak rólam az emberek?”. Elég keményen dolgozom-e? Vajon mindenki azt gondolja körülöttem, hogy elég keményen dolgozom? Lesz még szerződésünk a következő albumra?” Ez csak állandó félelem és stressz, és abban a pillanatban, amikor betöltöttem a 30-at, azt gondoltam: „Ó! „ [Nevet] Egyszerűen nem érdekelt, de értem, mire gondolsz, hogy nem akartam, hogy ez a dal úgy hangozzon, hogy „jaj nekem”, mert nyilvánvalóan nagyon szerencsés vagyok, és tudom, hogy nagyon kiváltságos vagyok, hogy „megcsináltam” és eljutottam oda, ahol most vagyok, de nem árt, ha elmondod az igazságot, és szeretném azt hinni, hogy ezt egy kicsit szájbarágósan tettem, mert amúgy is ez a stílusom. Azt is mondom, hogy megszállottja vagyok, azt is mondom, hogy én is szeretem. Szeretem, ha sztárnak hívnak, érted, mire gondolok?

T: Tudod, mindkettőnknek vannak barátai a mi kis világunkban, de nem sokan beszélnek így róla, és amikor látlak, örülök, mert kimondod mindazt, amit én soha nem mondok nyilvánosan, mert én is így érzek. Határozottan ugyanígy érzek, és nem az volt a célom, hogy az egész „jaj nekem” dolgot sugalljam, mert őszintén szólva ez mind relatív.

J: Igen.

T: Nem számít, mennyire sikeres valaki, attól még találhat kihívást, és attól még találhatod a munkád egyes részeit szarnak, ez még mindig egy munka. Szerintem az emberek elfelejtik, hogy bár különleges, mégiscsak egy munka, és lehet szeretni a munkádat, de attól még egy munka. Amikor a fülkében vagy a stúdióban vagy, és megírod ezt a dalt, ami, nem akarom a fenekedet nyalni, elég régóta ismerlek már ahhoz, hogy ne kelljen, de ez egy olyan azonnali sláger volt. Azonnal egy kib-szott nagy durranás volt. Pár nappal a megjelenés előtt csináltál egy 10-20 másodperces teaser-t, és még az is, az átmenet a lágytól a bump-bump klubslágerig. Tudtad, és ne légy szerény, tudtad, hogy amint elkészült, azt gondoltad, hogy „ó, b-ssza meg, ez lesz a kislemez, és ezt imádni fogják?”.

J: Biztosan tudtam, hogy ez különleges, határozottan volt ez az érzésem. Hogy őszinte legyek, amikor írtuk, olyan kaotikus volt, mert egyrészt azt mondtam Mike-nak, hogy „Imádom Diana Rosst, nem lehetne, hogy az intro szuper álomszerű legyen, mint egy Supremes dal?”. Ez egy szerelmes, balladisztikus szív, de aztán mutattam neki a Basshunter és Scooter utalásokat is [nevet]. Tudod, mert mindketten északiak vagyunk, én a dublini klasszikusok korszakában nőttem fel, mint például a Cascada.

Szóval, megpróbáltam megmagyarázni ezeket a művészeket, ezért ez olyan, mintha a két műfaj Frankenstein-verziója lenne. Nem tudtuk, hogyan fog hangzani, és aztán a session végén Mike és én hátramaradtunk, mert tudtuk, hogy valamire rájöttünk, és azt mondtuk, hogy „most már rendesen meg kell vágnunk az éneket, mielőtt bárkinek is lejátszanánk, el kell készítenünk”. A kora esti órákig maradtunk, aztán a nap végén, azt hiszem, bejött a kiadója vagy valami ilyesmi, és mindannyian ott ültünk, és bömböltettük a hangszórókon, aztán mindannyian csak hallgattunk kínosan hosszú ideig.

Mintha azt kérdeztük volna: „Ó, b-ssza meg, mi ez a dal?” Emlékszem, arra gondoltam, hogy „nem hiszem, hogy ismerek bármi olyat, ami így hangzik, különösen most”, és akkor tudtam meg, hogy „oké, ez a Jade hangzás”. Őszintén azt hittem, hogy a kiadó azt fogja mondani, hogy „ez elmebeteg, abszolút nem”. Azt hiszem, másnap felhívtak, és azt mondták, „mindenki az »Angel Of My Dreams« megszállottja”, és a megkönnyebbülés! Őszintén azt hittem, hogy amikor kihoztam, sokkal vegyesebb reakciókat kapok majd, mint „nem tudom, mit kezdjek vele”. Készültem rá, hogy megvédjem magam, és azt mondjam, hogy „ez egy kísérleti anyag, nem kell megvenned”, de aztán kijött, és a reakciók pozitívak voltak.

T: Mindenki megértette.

J: Igen, és mindenki leesett a torkán, én meg „ó!” Olyan furcsa volt, azt gondoltam, „ó, istenem, értik!”.

T: Mindig kíváncsi vagyok, beszélgetve az alkotóval, hogy tudjam, túl közel állsz-e minden dalhoz, hogy nem hallod, és nem tudsz objektív lenni? Szóval, kíváncsi vagyok, hogy meglepő-e, amikor a közönség, ahogy mondtad, annyira elkábul tőle, hogy azt mondod, „ó, Istenem, nem tudom elhinni”. De nekem annyira nyilvánvalónak tűnik, nem?

J: Igen, úgy értem, tudtam, hogy nagyon különleges. Azt hiszem, az én fejemben is az volt, hogy „megérdemli, hogy hatalmas legyen”. Nem feltétlenül egy elsőszámú slágert akartam elérni, de semmiképpen sem egy rádióbarát dalt, szóval ez kockázatos, tudod? Szerencsére a kiadó és a csapatom nagyon is támogatott abban, hogy „nem, most rányomod a bélyeged a világra, hogy ki vagy te, mint művész”.

T: Mi van, ha nemet mondanak? Szerintem a közönséget érdekelheti, hogy mi történik a színfalak mögött, és ezt még én sem tudom. Ha azt mondanád, hogy „oké, az »Angel Of My Dreams« az, tudom, hogy ez az a dal”, és kiállsz mellette, a kiadó pedig azt mondja, hogy „nem-nem” [nevet], akkor ők döntenek arról, hogy kiadják-e, vagy te erőltetheted, és mondhatod, hogy „ne már, ember, tudom, hogy ez az igazi”?”.

J: Ez határozottan megtörtént a múltban, és ezért gondolom, hogy ha nemet mondtak volna az „Angel”-re, azt mondtam volna, hogy „nem érdekel, ez az első kislemez” [nevet], és hogy tisztességes legyek az RCA-val szemben, tényleg tisztelnek engem, mint művészt. Nekem sem lesz mindig igazam, tudod, néha meg kell hallgatni a külső véleményeket, de határozottan voltak pillanataim a karrierem során, és itt a lányok nevében is beszélek, de voltak olyan pillanatok a karrierem során, amikor úgy éreztem, hogy sarokba szorítottak egy dallal kapcsolatos döntéssel, vagy tudod, hogy „nem csinálod meg ezt a dalt, nem lehet ez a tiéd”, és soha többé nem akartam ilyen helyzetbe kerülni a saját zenémmel kapcsolatban.

Amikor szólóelőadóként aláírtam a szerződésemet az RCA-val, szó szerint benne van a szerződésemben, hogy az én döntésem, hogy milyen zene jelenik meg. Ez nem azt jelenti, hogy ha nem hisznek valamiben, akkor nem adnak annyi pénzt, amennyit szeretnél, vagy bármi mást, de tisztességesnek kell lenned, és az „Angel” esetében úgy voltam vele, hogy „ha nem megy jól, akkor is feltartom a kezem, és büszke leszek rá, mert szerelmes vagyok ebbe a dalba, és ezt őszintén mondhatom”. Bármi is történik, szuper büszke vagyok, és szerintem sokkal rosszabb lenne, ha olyan dalt hoznék ki, amit nagyon biztonságosnak éreztem, vagy amire rá lettem volna állítva. Ha ez nem menne jól, akkor azt egész életemben bánnám.

T: Azt kell mondanom, hogy izgultam érted. Azt hiszem, bárki, aki ismer téged, vagy bármelyik barátomat, aki művész, és előad egy dalt. De különösen te, mert egy lánybandából jöttél ki, és ez volt a debütáló kislemezed, és őszintén szólva aggódtam, mert csodás hangod van egy balladához, és ezért azt gondoltam, „ó, lehet, hogy biztosra megy”, és nagyon reméltem, hogy nem fogsz, és azt hiszem, ezért voltam még izgatottabb az „Angel” miatt. Furcsa módon ez az, amit vártam tőled, de azt hittem, hogy talán sarokba szorítottak volna, és valami biztonságosabbat csináltál volna. Valami olyasmit, amit már ezer ember írt, és csak „biztonságos”, és „szép” dal. De az „Angel” nem egy „szép” dal.

J: Igen [nevet].

T: Senki sem tudná „szépnek” nevezni. Nézd, szeretheted vagy utálhatod, de soha nem fogod azt mondani, hogy ez csak egy „szép” dal. Ez gonosz. Egyáltalán nem voltatok megtépázva, amikor ezt az első kislemezt adtátok ki, volt egy másik, ami versenyben volt az első helyért?

J: Őszintén szólva nem. Volt egy másik dal is a levegőben, az „Angel” előtt, de azt hiszem, mindenki, beleértve magamat is, úgy volt vele, hogy „azt hiszem, ez lesz az első kislemez”. Határozottan utáltam ezt az érzést, különösen az első dalnál, mert az annyira fontos, mert mindenki azt nézi, hogy mi az első dal, és ez üzeni a világnak, hogy milyen művész leszel, szóval nem szerettem ezt a nyugtalanságot, de abban a pillanatban, amikor az „Angel” elkészült, azt mondták, hogy „nem, ez az”. Hogy őszinte legyek, ez a dal alakította a lemez többi részét, így néhány korábban írt dalt még mindig sikerült beleillesztenem, de a produkciót megváltoztattuk.

T: Hűha! Szóval az első kislemez visszhangja alapján visszamenőleg visszamentél és megváltoztattad a dolgokat?

J: Igen, szóval akár egy meglévő dal megváltoztatásával, akár azzal, hogy visszamentünk a stúdióba és írtunk még néhány dolgot, attól a ponttól kezdve egyfajta gördülékenyen haladtunk.

T: Szóval az első helyezett sikere növelte a nyomást az album további részeire?

J: Ööö, igen. Egy kicsit! [Nevet] Amint láttam az „Angel” visszhangját, különösen, amikor a videó is kijött. Mindenki a klipről beszélt, én pedig azt gondoltam, „most elég csak visszavonuljak, mert ennyire jó ez a dal?”. Nem tudom, de még hosszú út áll előttem a rajongói bázisom növelésében, és tudod, Amerika mindig is az álmom marad, hogy feltörjek.

T: Pár napja az edzőteremben szóltál, csak hogy tudd! Nem tudom, hogyan, de az edzőteremben ment a dal, és alig vártam, hogy odaforduljak az emberekhez, és azt mondjam: „Tudjátok, ki ez?”. Nagyon jól működik az edzőteremben!

J: Ó, remek. Ami Amerikát illeti, határozottan a saját kis buborékomban vagyok, mert amikor elmegyek Nyugat-Hollywoodba, és meglátogatom az összes barátomat, mindenki ismeri a zenémet! Nem gondolhatom, hogy csak azért vagyok sztár az USA-ban, mert amikor elmegyek a Mickey’s-be WeHo-ban, akkor az én zenémet játsszák, és azt hiszem, hogy sikerült [nevet]. Biztosan hosszú út áll még előttem, és a bandával mindig is nagyon keményen próbáltunk betörni Amerikába, szóval csak a saját lelkemet akarom megnyugtatni, hogy megpróbáltam.

T: Azt kell mondjam, Jade, részben azért vártam lélegzetvisszafojtva a kislemezedre, mert tudni akartam, hogy tudsz-e olyat csinálni, amit itt a rádióban is hallhatok, és ezért reméltem, hogy nem egy balladát fogsz csinálni. Ha van olyan dal, akár Little Mix, akár Jade szólóban, ami itthon is befuthat szerintem, az ez. Tudom, hogy nem lehet összehasonlítani, és igazad van, nincs senki, aki hasonlót csinálna, azonban nem hallgattad meg véletlenül Billie Eilish legutóbbi albumát, a [Hit Me Hard and Soft]-ot? Billie rajongó vagy?

J: De! Imádtam.

T: Volt néhány olyan dala, ami nagyon jó volt, lassan kezdődik, és azt mondod, „oké, ez szép”, aztán nagyon keményen beüt, és még azt is említette, hogy azt akarta, hogy olyan legyen, mint amikor a futópadon elkezdesz egy programot, aztán növeled a sebességet, és aztán belevágsz.

Valahogy így érzem ezt, szóval szeretném hinni, hogy ha nem is jött el az a siker, amit a Little Mixszel kellett volna, mert ti, srácok, az Egyesült Államokban be kellett volna futnotok, de legalább ez megteszi nektek. Azt mondom, hogy kíváncsi vagyok rá, mert te voltál az utolsó a lányok közül, aki szólót adott ki. Látva a sikerüket, ez adott neked valami pluszt, hogy azt gondoltad, „oké, nekem is lépést kell tartanom”?

J: Őszintén szólva, nem. Tudom, hogy az összehasonlítás dolog elkerülhetetlen, mert benne voltunk a bandában, így természetesen a rajongók, a sajtó, az emberek mindig összehasonlítanak minket, és ez egy kicsit bosszantó, mert nyilvánvalóan nagyon különböző művészek vagyunk.

T: Annyira különbözőek! És ezt bizonyítja az is, amit kiadtatok.

J: Nem nézek a lányokra, és nem gondolom, hogy „ó, mit tudok én csinálni, ami más, mint ti”. Őszintén szólva egy család vagyunk, úgyhogy rájuk nézek, és büszke vagyok arra, amit csinálnak. Nincs az agyamban olyan, hogy összehasonlítgatnám őket. Néha-néha felmegyek a netre, nem nagyon megyek fel a Twitterre, olyan ezerévesnek hangzom most, X vagy akármi [nevet]. Nem megyek fel gyakran, mert abban a percben, amikor felnézek, látom, hogy az emberek ilyen szarságokat mondanak, és ez beszivároghat az agyadba. Egyszerűen nem szeretem, ha rákényszerítenek, hogy arra gondoljak, hogy mit csinálnak a lányok.

T: Kinek játszod le a dalokat? A családodnak játszol, vagy az anyukádnak? Kik a te embereid? Mert amikor elvállalok egy projektet, nagyon szeretem, hogy szinte olyan vagyok, mint egy lánybanda a meleg társaimmal [nevet].

J: Az vagy! [nevet]

T: Túl vagyunk a koron, de alapvetően egy lánybandában vagyunk, szóval amikor valamit el akarok indítani, akkor előre megmutatom nekik, és tudni akarom, hogy tetszik-e nekik, és mindannyian ezt tesszük egymásért, de a családommal is ezt teszem, és a családom nagyon különböző, hogy hogyan reagálnak valamire. Az anyukád úgy fogja elmondani, mint senki más, szóval igen, ki a te embered? Lehet, hogy Jordan, de ki az a személy, akinek eljátszod, hogy „Istenem, remélem, legalább nekik tetszik, mert ha nem, akkor elmondják”.

J: Jordan egyértelműen az első választás, mert művészként is nagyon tisztelem őt. Ő érti, tudod, és ő nem feltétlenül, úgy értem, most már igen, mert rákényszerítettem, hogy ugyanolyan megszállottja legyen a popnak, mint én [nevet]. Ő érti, tudod, nem úgy van vele, hogy „ó, én nem értem ezt a fajta zenét, vagy bármit”, csak őszintén elmondja a véleményét, szóval ezt nagyon értékelem, de nincs annál alázatosabb, mint amikor az anyukádnak a saját zenédet  játszod. Amikor először játszottam a dalt anyámnak, szó szerint azt mondta, hogy „Ó, Istenem, ez könyörtelen”. Erre én: „Pontosan!” Ő nem az én célcsoportom, szóval nem érdekel, de aztán miután meghallgatta párszor, azt mondta, „oké, értem, értem, miért csináltad”.

T: A melegek miatt volt?

J: Mindig a melegek miatt, Tan! [nevet]

T: Feltételeztem, hogy az volt, amint meghallottam, azt gondoltam, hogy „tényleg a melegek miatt csinálja”. [Nevet]

J: Igen, szerintem ez csak az, aki vagyok.

T: Igen, te egy meleg férfi vagy. Ezt mindig is tudtam, és ezért kedvellek annyira!

J: Kreatívan csak úgy adódik, hogy ez az a fajta zene, amit írok, de határozottan tisztában vagyok azzal, hogy nagy LMBTQ+ rajongótáborom van, így amikor zenét írtam, nagyon tudatosan próbáltam ezt úgy csinálni, hogy ne érezzem opportunistának, vagy hogy kihasználom ezt a közösséget. Azt hiszem, bárki, aki körülöttem van, vagy bárki, aki ismer engem, tudja, hogy ez nem így van, de igyekszem a legjobb tudásom szerint jó szövetséges lenni.

T: Azt hiszem, tudom, hogy te vagy az egyik legjobb szövetséges, Jade.

J: Ó, remélem is. Próbálok mindent megtenni, hogy mindig jobbá tegyem ezt, és a szavakat tettekre váltsam, szóval határozottan észrevettem, amikor bizonyos dalokat írtam, különösen olyan emberekkel, akik talán nem annyira beavatottak a közösségbe, vagy nem tudják, hogyan kell ilyen jól játszani, az írás közben azt mondom, hogy „igazából nem érted”.

Nehéz elmagyarázni, de tudod, mire gondolok, amikor valaki, aki alapvetően szövetséges, bejön, és azt mondja, „igen, királynő, tegyük bele ezt egy dalba”, én pedig azt mondom, „nem, ezt nem fogjuk csinálni”. Arról van szó, hogy tiszteljük ezt a közösséget, de közben jól etetjük őket, és megadjuk nekik, amit akarnak. Őszintén szólva, ha a világkörüli turném azt jelentené, hogy minden országban egy meleg bárban lépnék fel, akkor azt mondanám, hogy „nyertem”.

T: Ezt átugorva, beszéljünk az „Angel Of My Dreams” videóról, mert ez az egyik legb-zisabb dolog, amit valaha láttam, és ez az egyik legjobb dolog, amit valaha láttam [nevet]. A videó a következő szint! Mielőtt belemennénk a részletekbe, szeretném tudni, hogy ki találta ki a koncepciót? Te? És kinek kell ezt jóváhagynia, hogy azt mondd: „Nem érdekel, erre költjük a pénzt, ezt a videót akarom, hogy az emberek először lássanak engem szólóelőadóként?”. Mert ez vad.

J: Igen, annyi minden történik. Tudtam, hogy el kell mesélnie a dal történetét, mert tudom, hogy a dal kaotikus, így a videónak a saját fantasztikus, kaotikus módszereimmel kellett elmesélnie. Amikor rendezőt kerestem, beleszerettem Aube Perrie stílusába, aki az „Angel Of My Dreams” rendezője volt, mert nagyon jól elmeséli a történetet, de szereti feszegetni a határait annak, hogy mi a jó és mi nem jó egy popvideóban, szereti a metaforákat, meg minden ilyesmit. Egy csomó hívást intéztem különböző rendezőkkel, és amikor beszéltem Aube-bal, ő egyszerűen megértette a dolgot. Megértette a dalt.

Ő is ugyanolyan megszállottja volt, mint én, és ez már félsiker olyannal, akivel együtt dolgozol. Azt akarod, hogy szeressék a dalt, és megbeszéltük, hogy mit jelent a dal, és ide-oda pattogtattuk az utalásokat, hogy hogyan meséljük el ezt a történetet. Küldött nekem egy treatmentet, és általában, amikor egy rendezőtől kapsz egy treatmentet, az néha szuper homályos, néha kicsit részletesebb, van benne néhány utalás, néhány kép, egy koncepció a videóhoz. Amikor Aube elküldte a treatmentet, szó szerint felvételről felvételre csinálta. Olyan volt, mintha ő csinálta volna a koncertet. Azt mondta: „Megcsinálom ezt a videót”, és hogy őszinte legyek, amúgy is elképesztő volt, de amikor megláttam, hogy ennyire részletesen kidolgozta, azt gondoltam: „Ez csakis Aube lehet. Ő akarja, már alig várja, hogy megcsinálhassa.”

Nagyon együttműködő volt, rengeteg oda-vissza beszélgetés arról, hogyan meséljük el a különböző Jade karakterek történetét. Mindketten szeretjük a horrorfilmeket és a szuperhősfilmeket, így az „M” karaktert, Aube azt akarta, hogy egyfajta képregényes gonosztevő legyen, aki a zeneipart képviseli. Négynapos forgatás volt, így a költségvetés nagyon is büdzséfüggő volt. A kiadó tudta, hogy mindent bele kell adnunk ebbe a filmbe, és határozottan egyetértettek ezzel, és a produkciós cég is nagyon lelkesedett Aube munkája iránt, így mindenki azért volt benne, hogy a lehető legjobb munkát végezzük.

T: Ha már szóba került, hogy mindenki a legjobb munkát akarta végezni, ki volt a ruhatervező stylist?

J: Zack [Tate] és Jamie [Mcfarland]! Akikkel évek óta dolgozom.

T: Ez annyira jó.

J: És ez egy másik dolog, azt hiszem, amikor új művész vagy szólóművész leszel, nyilvánvalóan, és jogosan, néha az emberek a füledbe szólnak, hogy „tiszta lap, új csapat”, és ezek a dolgok, és igen, egyetértek, hogy új embereket kell bevonni, és én egy új kreatív igazgatót hoztam, Claire Arnoldot, aki hihetetlenül jó. De határozottan úgy gondolom, hogy nekik ez nem csak egy munka.

Például Zack és Jamie, akiket már több mint 10 éve ismerek, amikor a projektemen dolgoznak, ugyanolyan elkötelezettek, mint én, azt akarják, hogy együtt fejlődjünk, szeretnék, ha a divatrepertoáromat bővítenék, és jó munkát végeznének, hogy a jövőben jobb lehetőségeket kapjak a divatvilágban, szóval szerintem sokat számít, ha ilyen emberek vannak körülötted.

T: A stílus a videóban annyira de, annyira jó! És az a vicces, hogy ezek a srácok a Galore-nál megkérdezték, hogy mi a kedvenc külsőm, és ez olyan nehéz, mert annyi jó külsőd volt! Mint például még az a k-baszott kis fekete szám is, az sikkes volt, és gonosz, és kiegyensúlyozta az angyali ruhát. Úgy értem, a menyasszony, a fátyol az angyalruhával tökéletes. De a kedvencem az, hogy túl fiatal vagy ehhez, de hogy őszinte legyek, én is túl fiatal vagyok ehhez, mivel ez egy nagyon korai 80-as évekbeli utalás, de az elején majdnem olyan vagy, mint Gábor Zsa Zsa. Tudod, hogy ki ő?

J: Igen, igen.

T: Nyilvánvalóan a hatalmas szőke haj, a kék műszőrme, ez annyira jó.

J: Igen, a szőke szupersztár Jade volt egyértelműen a kedvencem, akit a legtöbbször előadtam és csináltam, és ő nézett ki a legjobban. A kék bunda, külön csináltattuk, annyira jó. Az a fajta Daphne paróka –

T: Imádom a Daphne parókát! [Nevet]

J: Igazából nagyon sok popkulturális utalás volt a stylingban, és megint csak jó volt együtt dolgozni valakivel, akit már évek óta ismerek, és olyan jó volt így együttműködni, hogy „oké, erre kellene utalnunk?”. Mint például a Mariah Carey-referencia a fekete miniruhában, nagyon jó volt felfedezni ezeket az utalásokat, és úgy megcsinálni őket, hogy úgy érezzem, mintha én lennék, és ez az egyik dolog, amit szeretek a popvideókban. Például, hogy beöltözhetek, ez a belső gyermekemet is feldobja, mert beöltözhetek és parókát viselhetek, és tudod, a drag kultúrából is merítek. Határozottan inspirál a drag kultúra.

T: Feltételezem, hogy ez a helyzet, de amikor úgy öltözöl fel, hogy nem a tipikus stílusod, és egy karaktert játszol, gondolom, hogy ez megkönnyíti számodra, hogy eljátszd azt a karaktert, akit a klipben fogsz játszani. Szeretném tudni, hogy amikor a forgatáson vagy, és egy ilyen videoklipet forgatsz, nem ijesztő ezt a vad karaktert játszani, aki nem egészen te vagy?

J: Valójában ez könnyebb. Szóval, amikor a „normális” változatomat játszottam, ami, tudod, a természetes hajam volt, akkor volt rajtam a parka, ami arra utalt, hogy gyerekkoromban a parkák megszállottja voltam. Most már elfelejtettem a karaktert, de láttad az East Is Eastet, ugye?

T: Igen, istenem! [Nevet]

J: Igen, szó szerint nem hagynám el a házat parka nélkül [nevet], szóval ez egy kis bólintás volt erre, de igazából akkor voltam a legidegesebb, amikor ezt csináltam, és ez volt az egyik első dolog, amit csináltam, és amikor a forgatásra kerültem, és hirtelen ott volt ez a sok statiszta és ez az egész hatalmas csapat, mert ez egy ilyen nagy produkció volt, azt gondoltam, „b-ssza meg, ezek az emberek mind miattam vannak itt, jobb, ha jó munkát végzek”. Szóval, elkezdtem gondolkodni, hogy „ó, istenem, ideges vagyok”, de abban a pillanatban, amikor felvettem a szőke parókát, a bundát, a szemüveget, és egy kib-szott Chihuahua volt a táskámban, azt gondoltam, hogy „a legjobb értelemben is egy hatalmas p-csának érzem magam”. [Nevet]

T: Igen, igen, ez már nem te vagy!

J: Nem. Olyan voltam, hogy „Egy r-banc vagyok, és imádom”, és szó szerint egész idő alatt a szerepemben maradtam. Szóval, igen, átalakítottam a személyiségemet ebbe az alteregóba.

T: Ez felcsigázta a kedvedet a folytatásra, láthatunk-e még színészként és karakterszerepekben?

J: Szeretnék, nagyon szeretnék, nagyon szeretnék, igen. Ha ez lenne a megfelelő dolog, biztosan. Szívesen játszanék még több színészi szerepet, vagy tudod, imádom a zenés filmeket, és ennek valami drámainak kell lennie. Úgy érzem, hogy megvan bennem a saját Hannah Montana Jade verzióm, ahol nappal eléggé introvertált vagyok, de abban a pillanatban, amikor a színpadon vagyok, vagy amikor felöltözöm, úgy érzem, hogy egy másik ember vagyok.

T: Azt hiszem, hogy a közönség, aki ezt olvassa, meglepődve hallja majd, hogy ez így igaz rád. Te tényleg elég félénk vagy a való életben.

J: Igen, igen.

T: Olyan, mintha még soha nem álltál volna színpadon. [Nevet]

J: Tudom, tudom! [Nevet]

T: Te csak egy átlagos lány vagy, és ha nem tudnám jobban, és azt mondanád, hogy egy call centerben dolgozol, azt mondanám, hogy „igen”.

J: [Nevet] Ez annyira vicces. Úgy értem, nem vitatkozom! Igen, azt hiszem, tudod, különösen az egész folyamat alatt, amíg szólóművész lettem, nagyon meg kellett erőltetnem magam, különösen olyan helyeken, mint Los Angeles, mert tudod, hogy ez egy gyilkos hely, igaz? Voltak ezek a sessionök ezekkel a nagy producerekkel, és szó szerint bementem a fürdőszobába előtte, belenéztem a tükörbe, és azt gondoltam, „menj be és mutasd meg nekik, b-szd meg!”.

T: Mert természetesen nagyon édes vagy, de egy kicsit pimasznak kell lenned, tudod? Főleg LA-ben.

J: Muszáj, de én ezt szeretem magamban.

T: Én is. Szeretem, hogy igazi ember vagy, nem csak „Jade”, akit ismerünk.

J: Igen, azt hiszem, mióta a reflektorfényben vagyok, egész idő alatt csak a családommal és a barátaimmal vettem körül magam. Amikor csak tehetem, felutazom északra, hazamegyek. Van egy kocsmám északon, úgyhogy odamegyek, és amint belépek a szülővárosomba, én csak egy normális Jade vagyok, az embereket nyilván érdekli, de tudod, az anyám még mindig kiabál velünk, ha nem mostál kezet. Határozottan nem vagyok különleges, ha a családom és a barátaim körében vagyok, a legjobb értelemben.

T: Én vagyok a családom legkevésbé különleges tagja, amikor otthon vagyok.

J: [Nevet] Bár szerintem ők is meg akarnak alázni téged, és ez a lényeg. Otthon a bátyám azt mondja, hogy „most már nem vagy szupersztár!”. [Nevet] Emellett még mindig a legjobb barátnőmmel, Hollyval élek együtt, akivel már találkoztál, és már iskola óta ismerjük egymást, és ha elmondom, őt nem érdekli, hogy mit csinálok. De ő feltétel nélkül támogat engem.

T: Akár egy call centerben is dolgozhatnál [nevet].

J: Igen, szó szerint. És ez a legjobb dolog, ahová haza lehet jönni, azt hiszem. Ha nem ez vett volna körül az elmúlt 10-15 évben, akkor igen, talán megváltoztam volna, de nem a jó irányba. Annyi mindent láttam az évek során különböző emberekkel. Mindenkinek változnia kell. Tudjátok, igazából nem szeretem, amikor az emberek azt mondják, hogy „soha ne változzunk”, mert én azt mondom, hogy „nos, nekünk kellene, nekünk kellene fejlődnünk”.

T: Változz, de ne válj f-szfejjé.

J: Ne legyél f-szfej, igen! Azt hiszem, ezért maradtam ilyen, nem is tudom, normális lányos, azt hiszem.

T: Az vagy, ez nagyon szép. Hat éve ismerjük egymást, és azt feltételeztem, hogy az évek során minél nagyobbak lettetek, annál nemesebbek lesztek, de nagyon jó látni, hogy csak egy vagytok közülünk, északi f-szfejek [nevet], ami nagyon sok örömet okoz nekem. Oké, szóval, ha már szóba került a következő kislemez és az album, meg tudsz osztani róla valamit?

J: Már nagyjából befejeztem az albumot. Szó szerint már csak a keverés és a mastering van hátra. Szó szerint holnap és holnapután lesz egy klipforgatásom két új dalhoz.

T: Hűha, szóval már tudod, hogy mi lesz a következő?

J: Tudom, hogy mi történik karácsonyig, és tudom, hogy az albumnak jövő év elején kell jönnie. Van egyfajta vízióm arról, hogy mit szeretnék csinálni legközelebb.

T: Az album többi része is hasonló az „Angel”-hez?

J: Egy kicsit mindenből. Tudom, hogy kicsit idegesítő ezt mondani, de tényleg azt akartam, hogy az album szó szerint úgy hangozzon, mintha szólóművészként találnám meg, ki vagyok, szóval van néhány dal, ami ugyanolyan kaotikus, mint az „Angel”, de van talán egy-két egyenes vonalú popdal is.

Van benne egy kicsit több szexis, vad hangulat, van benne egy-két ballada, de az én verziómban, de ahogy mondtam, szerintem az „Angel” jobban formálta a produkciót az albumhoz, szóval visszatértem azokhoz a lineárisabb dalokhoz, és úgy voltam vele, hogy „megtaláltam magam, hogyan tudnám ezt még inkább magamévá tenni?”. Azt hiszem, azt is akartam, hogy a rajongók is részesei legyenek ennek az élménynek, és azt érezzék, hogy „oké, ez Jade projektje. Ez az, aki próbál lenni, és kitalálni, hogy milyen hangzása van.”

T: Félbeszakíthatlak azzal, hogy elmondjam azt, amit az egész interjú alatt viccesnek találtam? Állandóan „projektként” emlegeted, mintha valami kézműves projekted lenne [nevet], de ez egy hatalmas kislemez, egy potenciálisan hatalmas album megjelenésével, és te úgy beszélsz róla, mintha egy kib-szott sapkát csináltál volna otthon karácsonykor!

J: [Nevet] Olyan kocka vagyok, igaz? Nagy Bak energiájú vagyok, azt mondom, hogy minden egy feladat. Igazából, amikor először kezdtem el ezt csinálni a saját dolgaimhoz, megtaláltam a régi Little Mix-nek írt könyveimet, és ez olyan gagyi volt, de olyan tiszta, mert szó szerint olyan volt, mintha kiléptem volna a főiskoláról, és olyan volt, mint egy Little Mix-feladat. Például a „DNA” című dalhoz, amit nagyon korán hoztunk ki, van egy emberi kép egy test anatómiai ábrával.

J: Amikor a „DNA” dal szövegét találtam ki, akkora lúzer voltam! De mindig is ilyen voltam, és igen, ezzel az egész albummal úgy bántam, mintha ez egy egyetemi feladat lenne, amit teljesítenem kell. Nagyon vicces, hogy így csinálom a dolgokat. Szeretek emberekkel együttműködni, szeretek mindent leírni. Utálok zenét írni a telefonomon vagy a laptopon, szükségem van a könyvemre, igen, nagyon régimódi vagyok.

T: Soha nem aggódsz amiatt, hogy elveszíted?

J: Ó igen, dehogynem. Körülbelül másfél évig filmeztem az egész album folyamatát, és soha nem készítettem biztonsági mentést, mert nagyon szarul bánok a technológiával.

T: Ugyanaz.

J: Aztán feltörték a barátom kocsiját, és ellopták a kamerát.

T: Ó, Istenem!

J: Elvesztettem az összes felvételt. Elvesztettem az „Angel Of My Dreams” felvételét, és teljesen összetörtem.

T: Várj, várj, várj!. Megszerezték ezt, és mi történt? Nem próbálták meg feltölteni vagy ilyesmi?

J: Ez csak egy szaros kamera volt, egy kis VHS stílusú, szóval gondolom, valaki betört, elvették a zacskót, és kidobták, azt hitték, hogy ez semmi, és ez a legbosszantóbb dolog, hogy valahol egy kukában van.

T: Nem, nem, ez egy jó dolog. Mert ha azt gondolták volna, hogy „ó, van rajta valami különleges”, akkor ez a kiadás elszállhatott volna.

J: Arra gondoltam, hogy felmegyek a netre, és azt mondom: „Srácok, ellopták a kamerámat. Ha az elmúlt két napban elloptak egy fényképezőgépet Shoreditchben, kinyitnátok és megnéznétek, milyen aranyt találtok rajta?”. Ami szívszorító, az az, hogy ezek olyan értékes dolgok számomra, szóval ez egy nagy lecke volt. Utálom a technológiát, de aggódom a dolgok elvesztése miatt. Általában elég jól kezelem az ilyen dolgokat.

T: Szóval, félbeszakítottalak az albumoddal kapcsolatban. Nagyon sajnálom, a projektedről.

T: Szóval, elkészült, és valamikor jövőre fog megjelenni. Videoklipet forgatsz, Angliában?

J: A következő két videoklipet Angliában forgatom, egy másik klipet talán Los Angelesben. Nagyon szeretem. Annyira stresszes, hogy minden az utolsó pillanatban történik ebben az iparágban, de valahogy szeretem, igen. És tudod, elég sok időt töltöttem a Little Mix után, szóval az a puha, lányos korszak, amikor otthon voltam, sétáltattam a kutyákat, és egy kicsit normális voltam, nagyon vágytam arra, hogy visszatérjek.

T: Miért vártál elég sokáig a megjelenéssel? Találkoztunk párszor egy bizonyos idő alatt, mindkétszer Los Angelesben, és tudom, hogy kezdetben megpróbáltál dolgokat csinálni, de nem érezted jól magad, aztán visszamentél és többet csináltál.

T: Azért vártál, mert tudtad, hogy a kezdeti anyag nem az volt, amit akartál?

J: Azt hiszem, igen. Már a Little Mix végétől kezdve írtam, mert valahogy tudtuk, hogy mi fog történni, szóval elég korán elkezdtem, de azt hiszem, hogy én is annyira hozzászoktam ahhoz, hogy Little Mix legyek. Nem tudom megmagyarázni, mennyire szerettem a lánybandában lenni. Olyan volt, mint egy szakítás. Tudom, hogy szünetet tartunk, ez határozottan nem egy zárt ajtó, de szinte úgy éreztem, hogy meg kell gyászolnom, hogy már nem vagyok a részese, mielőtt ténylegesen tovább tudnék lépni.

T: Mi a legnehezebb része ennek, mert most érezzük ezt a mi kis lánycsoportunkban, tudjuk, hogy ez nem mehet örökké. Szeretném tudni, hogy milyen érzés ez számotokra, és milyen nyomást jelent ez számotokra.

J: Tudom, hogy a változásnak meg kell történnie, és tudom, hogy ez egészséges, és ahogy mondtad, neked is eljön az idő, csak elég keserédes, mert szereted, de tudod, hogy tovább kell lépned, és azt hiszem, én voltam az utolsó, aki ragaszkodott hozzá, mert szerettem, amit képviseltünk, szerettem a rajongótáborunkat, szerettem a zenénket. Imádtam a lányokkal dolgozni, és ők tényleg olyanok, mintha a megnyugtató kis burokban lennénk, és mint bárki, aki családtaggá válik, vannak hullámvölgyeid, de ők a családod.

T: Folytatjuk, úgyhogy azt hiszem, még nincs vége, de néhányan közülünk szólóprojekteket vállaltak, én pedig a show első éve óta csinálok szólóprojekteket, és tényleg nagy különbséget érzek, amikor a csapatommal lépek fel, mint amikor egyedül.

Amikor először álltam színpadon, vagy amikor külön-külön előadásokat tartottunk szerte az országban, úgy éreztem, mintha a testem egy szó szerinti része hiányozna, mert csak ezt ismertem a nyilvános térben. Amikor elképzeled a turnédat, és remélem, hogy lesz turné, van benned félelem, amikor arra gondolsz, hogy „nem lesznek velem a csajaim”?

J: Igen, csak én vagyok. Azt hiszem, már csak gyakorlati szempontból is, szó szerint nem énekeltem, amíg nem csináltam meg az „Angel” lassabb verzióját. Már 13 éve nem énekeltem egy egész dalt sem.

T: [Nevet] Igen, és a végére teljesen kimerülsz, hogy „te jó ég, hogy csinálják ezt az emberek?”.

J: Igen, olyan, hogy „ó, b-ssza meg, ezt egyedül kell megcsinálnom”, ami elképesztő, és már régóta várat magára, de gyakorlatilag nagyon sokba kerül, szóval szó szerint fel kellett képeznem magam, hogy képes legyek egyedül megcsinálni, mert a többi lányra támaszkodsz.

T: Ez új tiszteletet ad neked Beyoncé iránt, aki körbedobja magát a színpadon? [Nevet]

J: Ő egy emberfeletti, mintha nem is ember lenne. Hogy csinálja ezt? És ezért van és ezért kell őt minden idők egyik legnagyobbjának tartani. Tényleg úgy gondolom, hogy „lesz valaha is egy másik Beyonce?”. Valószínűleg nem.

T: De lehet, hogy lesz!

J: [Nevet] Itt vagyok én, a kis Jade South Shieldsből! [Nevet]

T: Lehetnél! Olyan sokszor gondoltam erre, volt egy interjú, ahol Beyoncé azt mondta, hogy fiatalabb korában így érezte magát Michael Jacksonnal, azt hitte, hogy senki sem tudna vele versenyezni, de aztán ő lett az, aki versenyzett. Elkerülhetetlenül kell lennie egy következőnek. És kivételesen jól táncolsz!

J: Köszönöm. Nem, tényleg imádok táncolni, imádom a koreográfiát. Szeretem, amikor megnézem a popelőadókat, akiknek a megszállottja vagyok, az egészet akarom, a kinézetet, a koreográfiát, a nagy refréneket, a jelmezeket, tudod? Mindent akarok, szóval ez az, amit szólóelőadóként mindenképpen szeretnék nyújtani.

T: Vannak arab hatások a zenédben az albumon?

J: Igen, néhány arab riff meg ilyenek. Próbáltam utalni arab dalokra, de azt hiszem, ezt csak autentikusan kell csinálni, a számomra megfelelő módon. Azt hiszem, a legjobb módja annak, hogy ezt megfelelően csináljuk, az lenne, ha egy másik arab előadóval dolgoznánk együtt.

T: Van olyan hangszer, ami csak erre a régióra jellemző, vagy ahogyan egy hangot viszel?

J: Igen, határozottan. Még mindig tanulok arabul is, a Zoomon van órám a tanárommal, szóval végül is, szeretnék valamilyen arab projektet csinálni, például egy lemezt vagy EP-t, ami csak arab művészekkel dolgozik, ez mindenképpen egy álmom.

T: Mielőtt elmész, van még valami, amit szeretnél mondani az albumról vagy a kislemezről?

J: Csak izgatott vagyok, hogy megmutassam a világnak a többi lemezt. Annyira őszintén meghatódtam az „Angel” visszhangjától, egyszerűen csak nagyon hálás vagyok a tiszteletért és a támogatásért, amit kaptam, és alig várom, hogy mindenki hallhasson még több zenét, és mindenkit elkábítsak még több kinézettel és koreóval.

T: Akkor ezzel hagylak itt, mert tudom, hogy nincs jogom büszke lenni rád, de ha egy barátról van szó, akkor nagyon büszke vagyok rád, Jade! Annyira büszke vagyok rád! Tudom, hogy nem lehetett könnyű először is egyedül létrehozni egy albumot, és aztán ilyen sebezhető helyzetbe hozni magad, hogy egy olyan dalt adj ki, amit nagyon nehéz lehetett volna, mert nem tudhatod, hogy valaki hogyan fog reagálni valami újdonságra.

Nagyon büszkének kell lenned, hogy valami olyan frisset adtál ki, amit még szinte senki sem csinált, mert mindenki a megszállottja, akár britek, akár nem. Nem tudom elképzelni, hogy bárkinek is lenne egy rossz szava, amiért ez az első kislemez olyan népszerű, és alig várom, hogy lássam, mit fogsz még csinálni, tényleg nem tudom.

J: Nagyra értékelem, őszintén, és nagyon örülök, hogy te is el tudtad készíteni az interjút. Senki jobb nem tudta volna megcsinálni, és remélem, most már megkaptam a jóváhagyásodat, mint divatlány!

T: Ó, Istenem, mintha el sem hinnéd! Utolsó kérdés, aztán ígérem, hogy mehetsz, tudunk turnéról, vagy az ember nem tud turnéról, amíg az album meg nem jelenik?

J: Még nem. Úgy értem, csak egy dalom van, úgyhogy az egy nagyon alulmúlt show lenne [nevet].

T: Turnézik az ember egy albummal, vagy az nem is létezik?

J: Nem határozottan, remélem, hogy jövőre turnézni fogok. Még mindig nem adtam elő élőben az „Angel Of My Dreams”-t.

T: Tudom, várom, hogy legyen valami nagy zenei fesztivál Angliában, hogy megcsináld.

J: Ez egy olyan furcsa iparág most, még öt évvel ezelőttről is, még soha nem csináltam nagy zenei fesztivált, tudod? Például a Little Mix-szel nagy tévés felhozatal volt, vagy garantáltan a Top 10-ben voltál, mert minden ilyen nagy dolgot csináltál, és a tévében, ez most sokkal nehezebb. Csak arról szól, hogy tudod, hogy TikTok-ot csinálj [nevet]. Annyira megváltozott, szóval furcsa volt, igazából ehhez alkalmazkodni, de alig várom, hogy egy nagy fellépést csináljak, a TV-ben vagy egy fesztiválon, és jövő ilyenkor már elég zeném lesz ahhoz, hogy elkezdhessem ezt csinálni, szóval alig várom.

(c) Saját fordítás!