Jade Thirlwall – vagy ahogy egyszerűen csak ismeritek: JADE – hazatért Londonba, miután New York Cityben sajtótájékoztatót tartott a PAPER fotózása és egy pop-up megjelenés mellett a brooklyni 3 Dollar Billben. Persze nem is beszélve a több klipről, amit tervez és forgat, vagy az albumról, amit kétségtelenül a szezonnak megfelelő szalaggal csomagol be.

JADE elfoglalt. De az „Angel of My Dreams” című debütáló szólólemezének internetes sikere egy nyugodt és elszigetelt időszak után következik. Alig több mint két éve, hogy a Little Mix, a lánycsapat, amelyhez egykor tartozott, bejelentette, hogy határozatlan időre szünetet tart. Az azóta eltelt időben JADE beutazta a világot, nyaralt a barátaival, és ami talán a legfontosabb, terápiára járt.

„Ez volt a legjobb, és a magasságok és mélypontok, az egész olyan sarkalatos és fontos része volt az életemnek” – mesélte JADE a PAPER-nek. „Szóval szükségem volt arra, hogy visszalépjek egy kicsit, hogy feldolgozzam és egy kicsit meggyászoljam. Ez volt az egész életem, úgyhogy félelmetes volt ebből kilépni.” Hogy mit tanult ez alatt az idő alatt: „Szeretem a munkámat. Mindent beleadok. Szóval úgy jöttem ki [a terápiából], hogy ‘Ó, tudok szeretetteljes kapcsolatot is fenntartani és zenélni is. Jobban ki tudom egyensúlyozni ezeket a dolgokat”.”

Emellett úgy véli, hogy a popkarrier csillogásától való rövid eltávolodása megalapozta a szólóelőadóként elért áttörő sikerét.

„Az emberek nem tudták rólam, vagy hogy mire vagyok képes, vagy hogy hol tartok egyedül, milyen kreatív víziót látok magam előtt” – mondja. „Az ‘Angel of My Dreams’ című számmal lendületesen jöttem ki, és az emberek szívesen fogadták. Azt hiszem, két évre volt szükségem, hogy eljussak erre a pontra.”

Igaz, a zenéje néhány hallgatót visszapillantásra késztetett. Az „Angel” a zeneiparban szerzett tapasztalatokról szól, amiket JADE a zeneiparban szerzett, mondja. Az olyan dalszövegek, mint „Sellin’ my soul to a psycho/ They say I’m so lucky/ Better act like you’re lucky, honey” a rajongókat nyilvánvaló következtetésekre, sőt összeesküvés-elméletekre késztették. A klipben szereplő, komikusan nagy és impozáns figura egy egész délutánra elegendő videót ihletett a TikTok-on, egyesek egy parafatáblára tűztek piros zsinórt olyan szavak közé, mint „psycho” és „SYCO”, a Little Mix korábbi kiadója.

Lady Gaga többször is szóba kerül a JADE-del folytatott beszélgetések során, hiszen ő maga is felépített egy bonyolult pop fantáziavilágot, amelyet elsősorban a dalszövegek és a vizuális elemek közvetítenek.

„Lady Gagára, Gwen Stefanira, Stacie Orricóra gondolok, azokra a lányokra, akik egy videoklipet csinálnak, és az egy egész film” – mondja JADE. „Az én fejemben a költségvetés soha nem létezik. Határozottan létezik, de a fejemben mindig van rá mód, hogy működjön, és ennek része nyilvánvalóan az, hogy olyan kreatívokat, rendezőket vonnak be, akik annyira szenvedélyesen rajonganak érte.”

Az egyik ilyen rendező David LaChapelle, aki személyesen kereste meg JADE-t harmadik szóló kislemezének, a „Fantasy”-nak a klipjével kapcsolatban. Amellett, hogy már szinte minden díva klipjét forgatta az iparban.

„»Everytime« Britney-vel, és a »Dirty«, ő csinálta az összeset!”. – JADE kiemeli LaChapelle gyakorlatias megközelítését. „Elmentem a stúdiójába, ahol az ‘Angel’-t játszotta, és volt egy moodboardja rólam, képek rólam az évek során” – mondja. „Nyilvánvalóan ő az egyik legnagyobb, és ha egyszer beleegyezik abba, amit művészként próbálsz megvalósítani, akkor lovagol vagy meghal érte.”

Nevet, és elmesél egy különösen emlékezetes pillanatot:

„Behívott egy szobába, mert ellenőrizni akarta a ruhámat. Én pedig ott álltam, szó szerint, ezen a piedesztálon. Ott van, egy szobányi meleg körülöttem, transz emberek, a közösség minden tagja, akik engem szedtek szét. Azt gondoltam: ‘Ez a mennyország!’”. Nevet. „David LaChapelle mesél nekem magamról, a meleg stylistom finomít a dolgokon, egy transz varrónő varr, miközben beszélgetünk, megcsináltam. Tényleg, tényleg megcsináltam!”

Az összes celeb-anekdota közül, amit idén hallottam, talán ez a legjobb. A popzene, de különösen a JADE még mindig képes meglepni még egy grizzly cinikust is.

Kicsit több mint két év telt el azóta, hogy a Little Mix bejelentette a szünetet, és egy kis időt vettél ki. Azt mondtad, hogy elmentél néhány vakációra, utaztál és időt töltöttél az írással. Mit tanultál magadról, hogy távol voltál a gépezettől és a hatalmas popkarrier zajától?

Megtanultam, hogy sokkal jobb vagyok abban, amit csinálok, mint gondoltam. Egy lépést kellett hátralépnem, hogy visszatekintsek a Little Mix útjára, és azt mondhassam: „A francba, ez őrületes volt!”. Ez volt a legjobb, és a magasságok és mélypontok, az egész olyan sarkalatos és fontos része volt az életemnek. Szóval vissza kellett lépnem egy kicsit, hogy megbékéljek ezzel, és egy kicsit meggyászoljam. Ez volt az egész életem, ezért félelmetes volt kilépni belőle. Szükségem volt egy kis időre, hogy terápiára menjek, dolgozzak magamon, megértsem és jobban megértsem a munkán kívüli kapcsolatokat és határokat, mert Bak vagyok. Szeretem a munkámat. Mindent beleadok. Szóval kijöttem ebből, és azt gondoltam: „Ó, tudok szeretetteljes kapcsolatot is fenntartani, és közben zenélni is. Jobban egyensúlyban tudok lenni ezekkel a dolgokkal. Egy kicsit jobban hiszek magamban. A változás jó és a kihívások jót tesznek. Ez arra sarkallt, hogy kreatívan újra elkezdjem, hogy írószobákba menjek, és azt mondják: Nem, te egy nagyszerű dalszerző vagy. Néha talán összezavarodtam, vagy másokra támaszkodtam a szobában. És így meg kellett erőltetnem magam, hogy tudjam, hogy elég jó vagyok egyedül is, hogy mindezeket a dolgokat megcsináljam. És abban a pillanatban, amikor a kreatív vízióm életre kelt, azt gondoltam: „Ó, a francba!”. Jade, te nagyon jó vagy ebben. Megérdemled a pillanatodat.

Mindig is az alulmaradás gondolatából éltem. Azt hiszem, az emberek nem tudták, mire számítsanak. Az emberek nem tudták rólam, hogy mire vagyok képes, vagy hogy hol tartok a saját utamon, milyen kreatív elképzeléseket látok magam előtt. Szóval ez igazából csak előny. Az „Angel of My Dreams”-el lendületesen jöttem ki, és az emberek szívesen fogadták. Két évre volt szükségem, hogy eljussak erre a pontra.

Izgalmas volt látni, hogy valaki elkezdi a szólókarrierjét, és tényleg ilyen erősnek bizonyul. Mit tettél, hogy megtaláld azt a hangzást, aminél most landoltál? Visszatértél bizonyos inspirációkhoz, sok időt töltöttél írással?

Rengeteg írás, és hogy igazságos legyek, nagyon sok ember vett részt a folyamatban. Olyanok, mint MNEK, aki kedves barátom. Ő volt az első író/producer, aki a szárnyai alá vett, és azt mondta: „Menjünk be a stúdióba!”. Írjunk annyi zenét. Egy részük nagyszerű lesz, egy részük középszerű. Ez rendben van. Csak írni fogunk, és kiderítjük, ki vagy te. Nagyon, nagyon hálás vagyok neki ezért, mert ilyen emberek kellenek köréd, akik valóban szenvedélyesen szeretnek téged, mint művészt, és hisznek benned. Szóval ez volt az utam meghatározó része, hogy hónapokon keresztül vele lehettem.

Olyan emberekkel vettem körül magam, akik nem érezték, hogy korlátozza őket, hogy milyen hosszúnak kell lennie egy dalnak, vagy hogy hogyan csináljunk ebből egy TikTok vírusos dalt? Hogyan tegyük ezt rádióbarátra? Sok ilyen sessiont csináltam már, és igen, néha szükséged van rá, de ha olyan emberekkel dolgozol, mint Mike Sabath vagy Pablo Bowman, amikor velük vagy a szobában, őket nem érdekli. Ők csak nagyszerű zenét akarnak írni. Változtathatod a tempót, változtathatod a műfajokat. Ez az, ami igazán felpörget, hogy kreatív emberekkel vagyok, és olyanokkal dolgozom együtt, akik hajlandóak egy kicsit kidobni az ablakon a rubrikákat. Különösen az első dal esetében. Ez szuper fontos volt, mert elég kaotikus, kreatív agyam van. Kihívás elé állítom az elmémet, vagy szeretek összekeverni dolgokat, mint Frankenstein. Nagyon inspiráltak az olyan producerek, mint Xenomania, aki sok Girls Aloud dalt készített…

Az egyik legnagyobb, aki valaha is ezt tette.

Pontosan. És szerintem a brit lánybandák nagyon jók abban, hogy megadják az alaphangot ahhoz, hogy valami újat csináljanak. Amikor a Sugababes először jött ki az „Overload”-al, vagy a Girls Aloud a „Sound of the Underground”-al. Ebben jók vagyunk, még a Little Mix is a „Wings”-el. Engem ez inspirál. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni a szólómunkámban, és egyszerűen poprajongó vagyok. Azt hiszem, ez eléggé nyilvánvaló a vizuális megjelenítéssel és a zenével.

Szeretem megmutatni más amerikaiaknak a Girls Aloud „Biology”-ját, és azt mondani, hogy „Soha többé nem fogsz ilyen dalt hallani”. Szó szerint soha. Csak hagyd, hogy átjárjon téged. Hat különböző dal van benne, és elképesztő.

Ez egy album egyetlen popdalba sűrítve.

Különösen a brit poplányok, és általában az egész iparág most éli meg azt a pillanatot, amikor a szabálykönyv, hogy úgy mondjam, felborul. Megmutatod, hogy ezek a nem szokványos dalok is sikeresek lehetnek. Honnan érzed, hogy ez nálad konkrétan így van?

Csak azt akarom tenni, amit akarok. Nagyon sok évet töltöttem az iparban, és úgy érzem, hogy sok fázison mentem keresztül a zeneiparban. Amikor először kezdtük, az X-Faktor korszakában voltunk, és nagyon szigorú időkódok voltak egy dalra vonatkozóan. Volt egy meghatározott struktúrája egy popdalnak, ugyanazt a fajta anyagot kellett előállítani. És ez nem azt jelenti, hogy amit csináltunk, az nem volt zseniális, mert nyilvánvalóan imádtam, de érdekes volt számomra látni a fokozatos változást, és azt, hogy mi az, ami bejött, és mi az, ami nem. Ez most egy nagyon izgalmas időszak a zenében, mert bármit lehet. Különösen a nők számára a zenei életben nem olyan korlátozó. Nem kell egy bizonyos listát követned ahhoz, hogy sikerüljön.

Ha visszatekintesz arra az időre, amikor a Little Mixben voltál, és most ahol tartasz, nem érzel egyáltalán meglepetést, hogy szólóelőadóként itt kötöttél ki? Mindig is úgy képzelted, hogy a csapatban maradsz?

Kurvára imádom a lánybandákat. Nem sok van belőlük. Nehéz lányzenekarként érvényesülni. És ebben a rajongókkal voltam. Határozottan én küzdöttem a legjobban a változás gondolatával. Tudtam, hogy el fog jönni. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, és tudtam, hogy izgatott leszek a saját zeném miatt, de mindenképpen meg kellett gyászolnom életemnek ezt a részét, talán a leghosszabb ideig. Ettől függetlenül nagyon izgatott voltam, hogy megmutassam mindenkinek, mire vagyok képes egyedül, különösen a vége felé. Mindannyian izgultunk egy kicsit. Szerettük egymást, de az emberek még mindig nem tudnak olyan sokat rólunk, mint egyénekről. És határozottan eljön az idő, amikor ennek meg kell történnie. És az, hogy ilyen sokáig kitartottunk, mint lánycsapat, őrületes.

Én is kíváncsi vagyok, mert beszéltél arról, hogy esélytelenebbnek érezted magad a csoportban, vagy úgy érezted, hogy az emberek nem tudnak rólad annyit, mint a többi tagról. Ez szándékos volt a részedről, véletlen volt, vagy a média nem figyelt oda?

Ez több dolog kombinációja. Nyilvánvaló, hogy néhány lánynak volt egy kiemelt kapcsolata, vagy néhány lány dokumentumfilmet készített, így az emberek bepillantást nyerhettek abba, hogy mit éreznek. Ez nem volt szándékos, de határozottan tetszett az együttműködés. Elég jó csapatjátékos vagyok, azt mondanám. És sok mindenben a színfalak mögött gyarapodtam, legyen szó akár a dalszerzésről, akár az üzleti oldalról. Ha kaptunk egy ijesztő üzleti e-mailt, azt továbbították nekem, hogy bontani kelljen. Imádtam ötletelni a videókhoz. Ez talán nem volt annyira előtérben a nyilvánosság előtt. De ahogy teltek az évek, kiderült, hogy egy kicsit stréber vagyok, vagy szeretek szórakozni, és mindig a társadalmi kérdésekről beszélek. Nem félek beszélni olyan dolgokról, amik iránt szenvedélyesen érzem magam. Az identitásom ismertebbé vált, vagy én lennék az, aki nem venné magát túl komolyan. Tetszett az ötlet, hogy én legyek a legtitokzatosabb, mint például: Mit fog csinálni?

Úgy érzed, hogy a rajongói bázis fejlődött az egyes szólókarrierjeiddel? Nyilvánvalóan nagyon sok olyan hallgatót szereztél, akik talán nem feltétlenül Little Mix rajongók voltak, de ezek a törzshallgatók. Úgy érzed, hogy izgatottak azért, amit szólóban csináltok?

Azt hiszem, igen. Sok kommentet és interakciót látunk. Nehéz nem észrevenni. Megvannak a törzsrajongóink, akik mindannyiunkat támogatnak. És tudod, elkerülhetetlen, hogy néhány rajongónak legyen egy kedvence. De amit igazán szeretek a saját zenémmel kapcsolatban, az az, hogy sokan azt mondják: „Ó, Istenem, ez a Jade nagyon király!”. Fel fog robbanni. Ki az a Jade? Mesélj róla. Ez csodálatos, mert ez azt jelenti, hogy új emberekhez is eljut, akiket talán nem feltétlenül érdekelt volna a Little Mix. Vagy a saját dolgaim elég egyediek ahhoz, hogy az emberek már így ismerjenek, ami nagyon király.

Benne voltál a RuPaul’s Drag Race UK első évadában, és mindig is nagyon nyíltan beszéltél a queer közösséghez, a draghoz való viszonyodról. Mit gondolsz, honnan ered ez a kapcsolat? Mert ez is fontosnak tűnik abban a kapcsolatban, amit a rajongókkal építettél ki, és azokkal az emberekkel, akik nagyon izgatottak az új zenéd miatt.

Ez valahogy kéz a kézben jár. Úgy érzem, hogy ez az évek során szervesen történt, de valójában fiatal korom óta mindig is kapcsolatban voltam a közösséggel, akár a zenei, akár a zenés színházi környezetemmel. Már korán sokat láttam a transzvesztita kultúrát, és anya mindig elvitt transzvesztita show-kra. Szóval, bár valószínűleg nem tudtam volna összerakni kettőt és kettőt, vagy nem tudtam volna már korán összekötni a pontokat, határozottan lenyűgözött ez a fajta kultúra.

Nagyon felszínes dolgok voltak, még a zenekar elején is, hogy őszinte legyek, mintha határozottan nem tudtam volna, hogyan legyek jó szövetséges vagy jobb, mint egy alapszintű ribanc. Az évek során meg kellett tanítanom magam. Nyilvánvalóan hatalmas meleg és LMBTQ+ rajongótáborunk volt. Szóval tudtam, hogy egy kicsit többet kell tennem. Találkoztam a Stonewall-lal, és szó szerint történelemleckét adtak nekem. Még mindig tanulom, hogyan legyek jobb, mikor beszéljek valakivel, és ismerjem el, ha néha elbaszom. Ez folyamatosan változik, de nagyon is tudatában vagyok annak, hogy hatalmas rajongótáborom van ebből a közösségből, szóval ez a legkevesebb, amit megtehetek, hogy felemelem a hangom és beszélek, amikor szükséges.

Elég sok olyan megjelenésed van, ami olyan, mint a drag, legalábbis az arányok tekintetében. Vagy drag, ahogy Chappell Roan jellemzi a személyiségét. Ha szabad ezt feltételeznem, akkor úgy érzem, hogy téged viszont ez a közösség inspirált ezekkel a karakterekkel és divatos pillanatokkal, amiket átélsz. Te magad is érzed ezt?

Még egyfajta alteregó szemszögéből is, ha a dragra nézek, azt hiszem, ezért voltam már kislányként is annyira megszállott. Nagyon félénk és nagyon introvertált voltam, és amikor megláttam ezeket a csillogó dívákat a színpadon, azt gondoltam: „Hogy lehetnék én is ilyen?”. Hogyan tudnám ezt lecsatornázni, hogy én is színpadra léphessek és biztonságban érezzem magam? Szóval ebből a szempontból nagyon is kötődöm a drag kultúrához. Egy kreatívabb szinten, az „Angel of My Dreams” vizuális hangulattervén, ott volt például Bimini. Nagyon sok inspirációt merítek ebből, és soha nem zárkóznék el attól, hogy kimondjam. Chappellnek, igazad van, szó szerint van egy személyisége, míg én úgy érzem, hogy a magam módján közvetítem. De azt hiszem, mindannyiunkat inspirál a drag. Az emberek észre sem veszik, hogy mennyire inspirálja őket a drag.

Ez azért is jó, mert nyilvánvalóan a RuPaul’s Drag Race UK, és különösen az első évad, annyira ikonikussá vált. Te voltál az egyik első zsűritag az első évadban, amire az emberek úgy tekintenek vissza, mint a legjobbak legjobbjára.

Ezt imádom. Ott voltam a kezdet kezdetén, érted, mire gondolok? Szeretem ezt, és nagyon büszke vagyok a Drag Race UK-ra, mert ez az egyik legjobb, mert annyi szív van benne. Nézed az új évadot? Én és a legjobb barátom minden héten megnézzük, és a La Voix-on zokogtunk.

Elérzékenyülök, ha erre gondolok!

Olyan volt, mintha libabőrös lettem volna! És azt hiszem, ez a műsor szépsége, és ez az, amit úgy értek, hogy kommercializálódott. Tudom, hogy az emberek azt mondják majd, hogy „Ó, ez már nem a miénk”, de szerintem nagyon király, hogy valaki megnézheti a tévében, mint egy szülő, és azt gondolja, hogy „Ó, a francba, ez egy igazán szerető szülő, és jól csinálja. Én is tanulhatnék valamit ebből.”

Az „Angel of My Dreams” olyan érzés volt, mintha Lady Gaga klipjeit néznénk a Fame Monster era alatt. Olyan érzés volt, mint valami, amit az emberek most nem csinálnak. Önt is inspirálja Lady Gaga?

Az „Angel” esetében Aube Perrie, aki rendezte, annyira megszállottja volt a dalnak, és tudta, hogy el akarom mesélni ezt a történetet. Azt akartam, hogy narratív videó legyen, sok utalással a popkultúrára az évek során és a divat perspektívájából. Van benne Mariah, van benne Daphne, van benne egy kis „Bad Romance” a táncszekvenciával. Számomra ez volt a tökéletes bevezetés, hogy megmutassam mindenkinek, hogy a popzene tanulója vagyok. Imádom a moodboardot, és egy négyperces klipben megmutatom mindazt, ami azzá tett, aki ma vagyok. Rengeteg minden történik, nagyon kaotikus, de azt akartam, hogy úgy érezzétek, mintha pop-referenciákkal tömték volna tele az arcotokat.

Emlékszem, hogy egy másik interjúban azt mondtad, hogy az MTV Cribs című műsorában Mariah-ra utal egy Victoria Beckham Instagram-poszt. Te olyan valaki vagy, aki felnőttként, vagy akár a szakmában lévén, tényleg nyomon követte és fogyasztotta a popkultúrát, a tévét, a varietéműsorokat, a valóságshow-kat?

Gyerekkoromban az összes ilyen műsort néztem. Minden héten a barátaimmal a tévé körül ültünk, és zenei videókat néztünk, vagy a The Real Housewives of New York összeállításait. Elmerültünk a popkultúra pillanataiban. Különböző online fiókokat követek, amelyek ezt mutatják nekem. Egyszerűen csak ennek élek. Azt hiszem, manapság még nehezebb, mint ahogy ezt néha-néha mondjuk, de olyan áldottak vagyunk, hogy egy olyan korszakból jöttünk, amikor ez még friss és új volt. Érted, mire gondolok? Milyen szerencsések voltunk. Azt hiszem, nemrég láttam egy interjút Tate McRae-vel. Britney-ről kérdezték, vagy valami ilyesmiről. Azt mondta: „Hát, tudod, Selenával és Arianával nőttem fel. Azt mondtam, hogy ez csodálatos, nyilvánvalóan szeretjük ezeket a művészeket. De el sem tudom képzelni, hogy ne a The Simple Life-on nőjek fel.

Annyira a varietéműsorok megszállottja voltam. Még csak nem is vagyok brit vagy európai, és középiskolában és gimnáziumban Eurotrash-műsorokat néztem a YouTube-on, mert tudnom kellett, mi folyik ott.

Mint a YouTube és a Twitter hajnalán. Mindazok a helyek, ahol mémeket láthattunk. Nem érdekel, ha ettől öregnek tűnök, de ez nagy hatással van minden munkámra, különösen a vizuális dolgokra. Áldottnak érzem magam, hogy a 30-as éveimben vagyok, és most kezdhetem el a szólókarrieremet, ahol mindenkinek megmutathatom ezt.

Nyilvánvaló, hogy van egy könyvtárnyi referenciája, és említette a Real Housewives-t. Kíváncsi vagyok, New York a kedvenced? Kortárs néző vagy?

Imádom Lisa Vanderpumpot, szóval talán a Beverly Hills lehet a favorit. Az összeállítások, olyan rendetlenek, amikor vacsorapartikat tartanak. Már nincs időm megnézni az összes évadot, úgyhogy csak a legjobb részeket fogom megnézni. Ennyit kell látnom, hogy őszinte legyek.

David LaChapelle készítette az új videoklipet a „Fantasy”-hoz. Idén interjút készítettem néhány emberrel, akikkel David együtt dolgozott, és mindannyian úgy jellemezték őt, mint egy szerzőt a forgatáson, és hogy olyan élményt nyújt a vele való munka, amit senki mással nem tapasztalhatsz meg. Te is így érzed?

Még mindig meg vagyok döbbenve, hogy Daviddel dolgozhattam, mindig ő a hangulatfelelős. Amikor két évvel ezelőtt a kreatív igazgatómmal voltam, az összes könyve ott volt előttünk, és azt mondtuk: „Ez elképesztő!”. Úgyhogy az, hogy megkeresett, hogy szereti a zenét és részt akar venni benne, olyan volt, mintha megcsípett volna.

Még most is hetente üzen nekem, hogy látott valamit a neten, ami tetszett neki, és szerintem ez hihetetlen. Annyira támogatott engem, és ha brutálisan őszinték vagyunk: Muszáj volt neki megcsinálnia ezt a videót nekem? Nem, azért csinálta, mert akarta, és mert szereti, úgyhogy örökké hálás vagyok érte. Közös szeretetünk a régi vágású dívák, például Diana Ross iránt. Valahogy így kezdődött a dolog, és innen jöttek a videoklip referenciái is. Daviddel megkapod azt a gyönyörű pillanatot, a legtökéletesebb megvilágítást, amit valaha láttam. Emlékszem, azt mondta nekem: „Drag Race világítást fogsz kapni, ne aggódj”.

Csak úgy, teljes csillogás, kifújt, szikrázó minden porcikájából.

A legszebb dolog lesz, amit valaha láttál. Határozottak voltunk abban, hogy egy Carrie-pillanatot akarunk, vagy a feje tetejére állítani, újra sokkolni az embereket. Mindig is vágytam erre a meglepő pillanatra a látványvilágomban, szóval innen jött ez. Egyetlen felvételünk volt rá, és David nagyon vicces a forgatáson. Csak besétál, és uralkodik a szobán. Még csak mondania sem kell semmit. Annyira tisztelik őt. Ugyanazokkal az emberekkel és ugyanazzal a stábbal dolgozik, akikkel már évek óta. Ez sokat elmond arról, hogy milyen ember. Annyi elképesztő története van az évek során.

Biztos vagyok benne, hogy túl sok jót kapott, hiszen úgymond az összes dívát videózta.

Britney-vel csinálta az „Everytime”-ot és a „Dirrty”-t. Megcsinálta az egészet. Volt egy pillanat, amikor behívott egy szobába, mert ellenőrizni akarta a ruhámat. És én ott álltam, szó szerint, ezen a piedesztálon. Körülöttem egy egész teremnyi meleg, transznemű, a közösség minden tagja, akik engem szedtek darabokra. Azt gondoltam: „Ez a mennyország.” Ha most meghalok, David LaChapelle mesél nekem magamról, meleg stylist csipkedi a dolgokat, transz varrónő varr, miközben beszélgetünk, már megcsináltam. Tényleg, tényleg megcsináltam.

Van kedvenc részed a zenélés folyamatában? A látvány, a turnézás, a ruhák, az írás és a felvételek?

A látványt ugyanúgy szeretem, mint a zenét. Szerintem nem lehetsz popos lány, aki nem gondolja, hogy ennek kéz a kézben kell járnia. Nyilvánvalóan a zene az első, és nagyon szenvedélyesen írok. De azt hiszem, még szórakoztatóbb rész az, amikor azt mondom: „Oké, hogy néz ki ez a klip? Milyen a kampányforgatás?” Az ilyen dolgokért élek, és mindig szeretek a zenémen keresztül történetet mesélni, így a vizuális anyagomnak általában van valamilyen filmes utalása vagy eleme. Jövő héten forgatjuk a klipet, és nem is vettem észre, amíg valaki azt nem mondta: „Hű, te tényleg szereted a horrort”. Azt hiszem, tudat alatt van ez a mögöttes téma. A Carrie nagyon nyilvánvaló volt, de mindig van ez a horror műfaji felhang, és szerintem azért, mert szeretem azt az elemet, hogy a szélén érzed magad, vagy nem érzed magad biztonságban, amikor egy képi anyagot nézel. Nem tudod, mi következik. Azt hiszem, még az „Midnight Cowboy”-ban is volt ez a fajta ijesztő paparazzi az éjszakában. A következő videó, amit csinálok… Talán ezt nem mondhatom el.

Az emberek számíthatnak a meglepetésre, azt mondod.

Mindig számíthatnak sötét alaphangokra, mert én ezt szeretem. A zeném tükrözi ezt a szemtelen, a traumámon nevető hangulatot. Szeretem, amikor a vizuális megjelenéseim eléggé elbűvölőnek tűnnek, de aztán ott van a mocskos, sötét felhang. Azt hiszem, ezen a lemezen minden zeném tükrözi az iparágban szerzett tapasztalataimat valamilyen módon.

A vizuális produkcióid izgalmasabbak voltak, talán a karriered más szakaszai helyett? Könnyebb most, mint amikor egy csoportdinamika része voltál?

Még gyakorlati szempontból is kevesebb a glam-idő. Sokkal több idő van arra, hogy napközben felvegyünk dolgokat. Nem kell három-négy önálló beállítással foglalkoznod, és egy csoportban mindannyian ugyanazt akarjátok csinálni. Ez egy csoportos döntés. Szóval néha nem biztos, hogy a te véleményed az, ami döntő. Én viszont szó szerint azt mondom, hogy „Ezt akarom csinálni”, és én fogom irányítani a hajót, mert nekem kell, hogy jöjjön, különösen most, szólóművészként. A legrosszabb rémálmom az, hogy engedek valaki más ötleteinek, és azok nem sikerülnek jól, pedig lehet, hogy eleve nem is akartam ezt csinálni.

Sokkal inkább szeretném, ha a kreatív, vagy egy dal azért bukna el, mert én hoztam ezt a döntést. Ezt a pirulát könnyebb lenyelni, ebben az értelemben mindenképpen könnyebb. Hogy igazságos legyek, az idő nagy részében a lányok ugyanazon az oldalon álltak, de a különbség az volt, hogy különböző kiadóknál vagy különböző csapatoknál néha bizonyos döntések meghozatalára kényszerítenek. Ha ezt nem csinálod meg, akkor ez nem lehet, vagy ezt a dalt kell megcsinálnod, mert van egy kapcsolatunk ezzel a producerrel. Most már nem csinálok ilyesmit. Amit én mondok, az megy.

Ha létezne egy JADE lejátszási lista 2024-re, vagy a meg nem nevezett album hangzásbeli hangulati táblája, ki van rajta most?

Van egy lejátszási listám, most azonnal előveszem. Megmondom neked, hogy a „Living for Love” van rajta Madonnától.

Nagyon jó.

Valójában van egy kis Solange is rajta, mert úgy érzem, hogy a retro hangzást kiegyensúlyozza, de mégis aktuális. Nyilván Diana Ross is szerepel rajta, például a „My Old Piano”. Van rajta Channel Tres is, én manifesztáltam őt, hogy szerepeljen a számomban, szóval ez nagyon király. „Slow”, Kylie Minogue-tól.

Az egyik legnagyobb.

Aztán itt van például a „Feedback”, Janet Jackson. Azt hiszem, underground cuccok. Van egy „Pancake” című dal Jaded és Ashnikko-tól. Jó volt olyan dalokat találni, amelyek egy kicsit merészebbek voltak produkciós szempontból. Van egy dal Prince-től, a „Funk and Roll”, ami – ezt igazából senki sem tudja – tényleg inspirálta számomra az „Angel”-t, mert a dal bevezetője felcserélődött. Elég eklektikus, azt hiszem. Érdekes módon nem sok új zenét hallgatok, nem szeretem összehasonlítani magam, vagy elkormányozni, és úgy lenni, hogy: „Ők ezt csinálják, ők jól csinálják.”. Valami ilyesmit kell csinálnom. Szeretek megmaradni a referenciáimnál, amiket ismertem, és szerettem hallgatni életem különböző szakaszaiban. Ez az én hangulatom.

Az interneten mém lett belőle, de már azelőtt is létezett, hogy mém lett volna: a meleg srácok videoklip estje. Magától értetődik, hívd össze a barátaidat, és tedd fel a kedvenc klipjeidet. Említetted, hogy ezt a barátaiddal csinálod. Azokon kívül, amikről már beszéltünk, mik azok a videók, amiket alapból szoktatok hallgatni?

Minden vasárnap ezt csinálom, ez egy vallási esemény számomra. Vasárnapi sültet eszünk, aztán feltesszük a vízforralót, aztán leülünk, és zenei videókat nézünk. Szóval, én általában a 2000-es évekig szoktam visszamenni. Talán egy kis Rachel Stevens vagy Billy Piper. Ó, lánybandák. Sugababes. Imádom Normani videóit nézni. Nagyon jól csinálja őket. Sok Dave Myers, csak mert ő tudja a legtöbbet. Szeretem nézni a K-Pop videókat is, például a BLACKPINK-et, csak mert a költségvetés nem létezik számukra.

Valószínűleg a Holdat is megvehetnék abból a pénzből, amit egy BLACKPINK videoklipre költenek.

Én is élvezem ezt a fajta véletlenszerűséget sok K-Pop videónál. Olyanok, mint: „Itt egy beállítás, és most egy harckocsin vagyunk terepszínű ruhában, és most egy metrón vagyunk”. Elég eklektikus. De mindig megnézzük, hogy mi jött ki azon a héten. Mostanában nagyon tetszett Tate McRae látványvilága. Az ő cuccaiban az a jó, hogy tudjuk, ki ő. Érted, mire gondolok? Olyan, mint egy identitás, ugyanez igazából Addison Rae esetében is. Szeretem nézni a videóit, mert úgy érzem, hogy mindenkit pozitívan meglep.

Sokan, köztük én is, azt mondták, hogy nem tudom, hogy egy TikToker képes-e erre, a zenei karrierje első szakaszában. Aztán kijött a „Diet Pepsi”-vel, és rájöttem, hogy nem ismerem a játékát.

Igen, aztán az „Aquamarine”, a koreográfiával. Nagyon élvezem őket. Azt hiszem, egy kicsit a régi és az új, de ezek a kedvenceim közé tartoznak, azt mondanám, mostanában.

Említetted a horrort és a horrorfilmeket. Vannak olyan kedvenceid, amiket ismételten meg tudsz nézni?

Imádom a Hostot, ez a kedvencem. Ez olyan, mint egy Zoom hívás. Láttad már?

Nem, még nem. Meg kell néznem.

Van egy Shudder előfizetésem, ennyire szeretem a horrorfilmeket.

A barátaimtól a Dragula miatt borzongok. Azt hiszem, csak erre használják.

Néha az alacsony költségvetésű dolgok a legjobbak, és a Host volt az, amelyik zárva jött ki. Szó szerint egy egyórás Zoom hívás. Ez az egyik kedvencem. Imádom az Ördögűzőt. Szeretem, amikor a sötétségbe egy kis humor is vegyül. Nemrég láttam egy filmet James McAvoy-jal, most rögtön rákeresek a Google-ben. Annyira jó volt. Az tényleg nagyon vicces volt.

Értékelem, ha egy kicsit viccesek tudnak lenni, mert az egyenes horrorisztikus dolgokat nem tudom kezelni.

Megnézem, mert szeretem, de jobban szeretem a keveréket. Speak No Evil, ez a címe. Nagyon élveztem. Smile, csak mint kreatív, azt nagyon élveztem, miután valaki valahogy mosolygott a tömegben. Briliáns, briliáns. Ezek jutottak eszembe, de én a horrorfilmeknek élek. Nem sok olyan ember vesz körül, aki velem együtt nézné őket, ez nagyon szomorú.

Voltál már tévés szereplésen, zenéltél, szerepelnél valaha horrorfilmben?

Szeretném átélni a Paris Hilton House of Wax pillanatát.

Azt akartam mondani, hogy kár, mert a Trapjust kijött, és egy popsztár szerepelt benne. Az tökéletes lett volna.

Amikor kijött a Smile 2, nagyon szerettem volna ezt csinálni.

Ha folytatódik a popsztárok horrorfilmekben trend, hívjátok fel JADE-t, filmrendezők.

Amikor a „Fantasy”-hoz csináltam a Carrie-dolgot, azt gondoltam: „Ó, ezt imádom!”. Most már értem a vonzerejét, amikor csak sikítasz. Igazából ez egy nagyszerű módja a női düh kiélésének. Ezt akartam mondani. A következő videóm a női dühöt csatornázza. Talán ez az, ami vonz a horrorfilmekben. Szeretem, amikor a nők azok, akik megmentik a napot.