Nagyjából a Zoom-interjúm felénél Jade-del – aki ezen a héten adja ki első szólóalbumát, That’s Showbiz Baby címmel – a popsztár rövid időre elnézést kér, hogy beállítsa a kamera fényét.
„Nem vagyok oda ezért a felső világításért” – mondja, majd eltűnik a képből, és néhány másodperc múlva visszatér, immár kissé jobban megvilágított arccal.

Nyilvánvaló, hogy Jade profi módon mozog az iparban. Több mint egy évtizedes tapasztalata van, hiszen először a Little Mix lánybanda tagjaként tűnt fel, amikor 2011-ben megnyerték az X Factort. Most viszont, első szólólemezével, végre teljesen a saját feltételei szerint készít zenét.

„Egy bandában inkább általánosabb témákról írsz, amelyek mindenkihez szólnak” – mondja Jade.
„Egyedül viszont végre a saját élményeimet dolgozhattam fel, jobban feszegethettem a határokat – és szövegileg kicsit provokatívabb is lehettem.”

A hat eddigi kislemeze – igen, hat, és mind egytől egyig sláger – már megmutatta Jade egyedi nézőpontját.
Vezető dala, az Angel of My Dreams, kockázatos (de sikeres) bemutatkozás volt: egy színházi jellegű, mégis szintetizátorokkal teli szám, amelyben a zeneiparral való se veled–se nélküled kapcsolatát tárta fel. (A videóklip is a tiszta pop-camp jegyében készült.)
Úgy akarta újra bemutatni magát, mint egy határokat nem ismerő előadó.
„Az Angel mindig is az a ‘őrült csaj’ marad, aki harcra készen jelent meg, és megérte” – mondja Jade.
„Megkönnyebbülés volt, hogy az első szóló dalomnak nem kellett direkt rádióbarátnak lennie, vagy túlságosan kommersznek. Ezt már mind megtettem a Little Mix-szel.”

Azóta Jade még ragadósabb slágerekkel állt elő, mint például a klubhangulatú FUFN (Fuck You For Now), vagy a Fantasy, egy diszkóval teli szám, ami egyenesen a Studio 54-be repít (a klipet ráadásul David LaChapelle rendezte).
A feltörekvő popsztárok (Sabrina! Chappell!) és az örök ikonok (Gaga! Beyoncé!) világában Jade valahol a kettő között lebeg – és ezt a helyet használja ki arra, hogy megtalálja a saját hangját.

Vogue: Mikor kezdtél el ötletelni ezen az albumon?
Jade:
Amikor elkezdtem dolgozni az albumon, épp hogy kiszálltam a Little Mix-ből, úgyhogy kellett egy pillanat, hogy azt mondjam: „Hűha.” Ahogy Lorde is mondta: „Mi volt ez?” Fel kellett dolgoznom, hogy mi is történt velem az elmúlt tíz évben, és meg kellett tanulnom létezni a banda nélkül. Szükségem volt egy kis időre – egy kis terápiára, utazásra, barátokkal és családdal való találkozásra. Aztán elkezdtem ingázni Los Angelesbe, különböző dalszerzőkkel és producerekkel dolgozni, például MNEK-kel. Ez az időszak a kísérletezésről szólt, arról, hogy megtaláljam a saját hangzásomat. Amint ez kezdett kialakulni, nagyon izgatott lettem. Körülbelül három évig tartott az egész folyamat, és nagyon örülök, hogy nem siettem el – így jobb zenét készítettem.

Emlékszel, melyek voltak az első dalok, amiket írtál?
Az egyik első dal, amit írtam, a Self Saboteur volt – de nagyon másképp szólt akkor, mint most. Visszafogottabb volt, nagyon minimális hangszereléssel. Akkor írtam, amikor megismerkedtem a párommal, Jordan [Stephens]-szel.
Akkor kezdtem el igazán személyes dalokat írni. Van egy olyan múltam, hogy hajlamos vagyok menekülni, amikor valami jó történik, vagy félek a szerelemtől. Szerintem ez elég sokak számára ismerős érzés: az a belső harc az önszabotáló énünkkel.

Képzelem, elég felszabadító érzés lehetett, hogy végre arról írhattál, amin épp akkor keresztülmentél.
Ahogy haladtak előre az írási folyamatok, tényleg megtaláltam ezt a szabadságot. Rengeteg dalt írtam. Néhány borzalmas volt, néhány jó – és van köztük olyan is, amit a mai napig fáj, hogy nem került fel az albumra.
De mindig ott a lehetőség egy deluxe verzióra.

Amikor azt mondod, hogy három évig készült az album, ez azért volt, mert maximalista vagy a stúdióban, vagy inkább nem akartad elsietni?
Maximalista vagyok, az biztos, de igazából nehéz volt számomra az idő. Teljesen hozzá voltam szokva, hogy állandóan zenét gyártok. A Little Mix-szel évente kiadtunk egy lemezt, aztán jött a turné a következőre. Amikor kiléptem a bandából, bennem volt az a pánik, hogy „Úristen, most kell lecsapnom, amíg még van egy kis felhajtás körülöttem. Mindenki el fog felejteni!” Úgy vagyunk beprogramozva, hogy folyton a relevanciára törekedjünk, és ezzel az egoista energiával kellett megküzdenem. De örülök, hogy hagytam magamnak időt. Ha az első évben kiadtam volna az albumot, nem lenne rajta Angel of My Dreams vagy Fantasy – ezek a slágerek akkor még nem is léteztek. Mire megírtam az Angel-t, már nagyon elegem volt abból, hogy állandóan LA-be kellett utazgatni; belefáradtam az írásba, és már nem érdekelt, mit gondolnak mások. És pont akkor írtam meg, szerintem, a legjobb dalomat.

Nem tudom, egyetértesz-e, de szerintem a legjobb dalok gyakran totális káoszból születnek – mintha túl boldog nem is lehetnél alkotás közben.
Szerintem igazad van: néha kell egy kis feszültség, stressz vagy fáradtság. És ez rohadt idegesítő, mert nyilván ez nagyon kimerítő. Toxikus hozzáállás azt hinni, hogy csak akkor tudod kihozni magadból a legjobbat, ha fáj valamid – de én is küzdöttem ezzel az elején. Azt éreztem: „Boldog kapcsolatban vagyok, mentálisan egyre egészségesebb… nem tudok erről írni!” De aztán rájöttem, hogy ami tényleg felbosszant, az a zeneipar. Szóval végül ott kötöttem ki.

Mostanában sok szó esik az ún. „Recession Pop”-ról. Szerinted minél furcsább és keményebb a világ, annál jobb lesz a popzene?
Igen, és szerintem ez azért van, mert szükségünk van rá. A pop a végső menekülés a világ borzalmai elől. Még amikor negatív dolgokról írok is, mindig van benne valami kis csillogó popos báj, amitől újra jobban érzed magad. Ha a COVID-időszakra gondolok, Gaga Chromatica albuma volt az, ami kirángatott a szobámból, és boldoggá tett. A pop most megint virágzik, mert nagyobb szükség van rá, mint valaha. És imádom, hogy a popcsajok újra uralják a színteret. Valóban dominálják a popot – ahogy kell is –, mert az emberek vágynak arra a mindenből is energiára. Kellenek a jelmezek, a nagy refrének, az ad-libek – mindent akarunk!

Milyen érzés, hogy te is ezek közé a fő popcsajok közé tartozol? Fura nyár volt, de mégis, minden melegbárban a te dalaid szóltak.
Imádom! Az életem erről szól. Azt akarom, hogy én legyek az egyik következő nagy popcsaj, és olyan zenét szeretnék csinálni, ami örömet szerez az embereknek, vagy segít nekik kiengedni a frusztrációjukat. Olyan dalok, mint a FUFN vagy a Plastic Box, megadják ezt a mámoros menekülésélményt. Ez az, amit én is mindig keresek, és remélem, hogy ezt tudom átadni a rajongóimnak is – különösen az LMBTQ+ rajongóimnak, akiket imádok. Tisztában vagyok vele, hogy a rajongótáborom jelentős része ebből a közösségből jön, ezért mindig azon vagyok, hogy örömforrást nyújtsak ebben a politikai és társadalmi zűrzavarban, amiben most élünk.

Tényleg van benned valami egészen elképesztő képesség: bármit képes vagy átalakítani slágerré.
Ez az egyik kedvenc dolgom a dalszerzésben. Szeretek belemerülni a sötét vagy traumatikus dolgokba, amik történnek velem, és aztán jön hozzá ez a légies hangszerelés. Imádom a boldog-szomorú dalokat. Imádom, hogy az emberek táncolnak a zenémre, aztán egyszer csak elgondolkodnak a dalszövegen, és rájönnek: „Basszus, ez elég mély.” Mindig is vágytam arra, hogy egy popdalban megjelenjen ez a Jekyll és Hyde kettősség.

Számomra a “Plastic Box” pont ilyen. Javíts ki, ha tévedek, de mintha arról szólna, hogy bizonytalan vagy a partnered exével kapcsolatban – hogy magadnak akarod őt teljesen.
Igen. Amikor találkoztam Jordannel, rá kellett néznem néhány toxikus gondolatomra – és szerintem ez nagyon is ismerős érzés sokaknak. Mindannyian átestünk azon, amikor megszállottjai leszünk valakinek, és elkezdjük az exét csekkolni Instán. Kérdések: Jobb volt nála? Több mókát éltek át együtt? A Plastic Box megírása nekem egyfajta terápiás szembenézés volt. A barátomnak egyébként nem tetszett a dal, mikor először hallotta. Azt mondta: „A francba, ez annyira toxikus.” De számomra fontos az őszinteség. Néha a zenén keresztül tudok fejlődni emberként is.

Ebből kiindulva, a “Headache” is nagy kedvencem lett. Egyetértesz azzal, hogy a legjobb kapcsolatok néha fejfájással járnak?
Teljes mértékben. Minden kapcsolat áldozatokkal jár. Hirtelen kompromisszumot kell kötnöd, és a másiknak is. Lesznek súrlódások. A Headache onnan indult, hogy a barátomnak, Pablónak (akivel írtuk a dalt), azt mondtam: „Menstruáció előtt egyszerűen egy szörnyeteg vagyok.” Innen indult, aztán kinőtte magát egy dalban is fejfájást okozó darabbá. Azt akartam, hogy zeneileg is olyan legyen: könyörtelen, végül egy drámai lezárással. Mintha megnyílnának a mennyek kapui, és a végén arra jutsz: „Szerethetsz még akkor is, ha néha elviselhetetlen vagyok.”

Az album szórakoztató abból a szempontból is, hogy a hangszerelés mindig illeszkedik az adott dal hangulatához. Például a “Glitch” valóban glitch-es hangzású. Ez számodra is játék volt?
Igen, de ezt el kell találni, mert nagyon könnyű átbillenni a gagyiba. Én nagyon vizuális ember vagyok, szóval amikor dalszövegeket írok, fejben már látom a képet is – és ennek a hangszerelésben is vissza kell köszönnie. Személy szerint élvezem, ha néha túl direkt vagyok. Innen jön a humor a zenémbe – hogy sötét dolgokat mutatok be, de nem veszem őket halálosan komolyan. A Glitch abból az élményből született, hogy szorongás közben elkezdett rángani a szemem, és nehezen kezeltem az iparági stresszt. Azt akartam, hogy elektronikus hatása legyen. Agyilag is olyan voltam, mint aki „glitchel”. Azt is szerettem volna, ha van benne egy kis Janet Jackson-hangulat. Csak álmodni merek róla, hogy egyszer írok valamit, ami felér Janet Feedback dalához.

Az a dal annyira alulértékelt. De azt érzem, hogy igazi varázslatot csináltál a debütáló kislemezed, az “Angel of My Dreams” kapcsán. Ez nem egy biztonsági döntés volt. Fontos volt kockázatot vállalni?
Ez egyszerűen én vagyok. Az Angel-nél nem érdekelt, hogy mennyire teljesít jól – büszke voltam rá, hogy megírtam egy ennyire őrült dalt. Szóval bármilyen is lett volna a fogadtatás, emelt fővel mondhattam volna: „Ez az én kreatív döntésem volt, ez vagyok én.” Mentálisan nagyon felszabadító, hogy nem kell a számokat meg a toplistákat néznem. Ezt már mind megcsináltam a Little Mix-szel. Most végre kísérletezhetek, és jól érezhetem magam.

Az “Angel” és a “Fantasy” klipjei fantasztikusak lettek. Kevés popcsaj van manapság, aki tényleg befektet a videókba.
Zenei videókon nőttem fel. Most sokan azt mondják, hogy a klip műfaja haldoklik – én meg csak annyit mondok: nem!
A popzene annyira vizuális műfaj, és egy jó videó sokkal nagyobbá tehet egy dalt. Elmeséli a történetét. Tudom, hogy manapság nehezebb klipet készíteni, mert kevesebb a költségvetés. De én akkor is találok rá módot – akár a saját zsebemből. Mindig is a „minél több, annál jobb” elv szerint éltem. Különösen az első lemeznél fontos volt, hogy minden klipben megmutassam, ki vagyok.

Milyen volt együtt dolgozni David LaChapelle-lel a “Fantasy” klipjén? Ő maga egy ikon.
David LaChapelle mindig is része volt a hangulattábláimnak, szóval amikor felkeresett, el sem akartam hinni. Mondtam is neki: „David, nyilván nem vagyok Britney Spears, nincs milliós büdzsénk. Meg tudjuk ezt csinálni?” Ő meg: „Megcsináljuk, akármi áron.” Hihetetlen volt vele dolgozni, mert egy igazi díva – a legjobb értelemben. Régi iskola, maga a showbiz. Imádtam. Volt egy pillanat a forgatás előtti napon, amikor belépett a szobába, szó szerint fizikailag felrakott egy dobogóra, és odahívta a varrónőit. Rajtam volt a ruha, ők húzogatták, igazgatták. Ő meg csak annyit mondott: „Ez nem jó, az sem jó.” Baromi stresszes volt. Arra gondoltam: „Úristen, ez az a pillanat, amire egész életemben vártam.”

A divat hatalmas része a popsztárságnak. Milyen irányba indultál mostanában a stílusoddal?
A stylistom már a Little Mix idején is velem dolgozott, és azért vittem tovább, mert tudtam, hogy még nem hozta ki magából a maximumot. Egy bandában mindig kompromisszumokat kell kötni – figyelni, hogy ki mit akar viselni, hogy mindenki passzoljon egymáshoz. Most végre nyomot akartunk hagyni a divatvilágban. Az én energiám nappal kicsit Hannah Montana, de amikor nem vagyok épp fő popcsaj, akkor inkább androgün és bő cuccokat hordok. A popsztár-Jade viszont maximalista. Nagyon élveztük, hogy együtt dolgozhattunk olyan tervezőkkel, akik szívesen feszegetik a határokat. Szólóként sokkal szabadabb vagyok a divatban is – ezt korábban talán nem is éreztem. Nyitott vagyok mindenre – még arra is, hogy néha hibázzak.

Végezetül – elég furcsa belegondolni, hogy ez az első szólóalbumod, miközben már több mint egy évtizede csinálod ezt. Úgy érzed, ez egy újra-bemutatkozás? Egy új fejezet?

Igen, egy kicsit valóban újjászületésnek érződik – tudom, ez elég nyálasan hangzik. De annyi mindent megtudtam magamról a folyamat során. Néha még saját magamat is túlszárnyaltam, ami egy fontos lecke volt számomra: hogy néha igenis meg kell magamat ünnepelnem, és újra felfedeznem azt a tüzet, ami bennem égett – azt a vágyat, hogy bebizonyítsam: igenis ki tudok állni a színpadra, és megérdemlik az emberek, amit kapnak tőlem. Még rengeteg minden van bennem, amit az emberek nem láthattak a zenekarban. Nagyon klassz érzés volt, hogy most „át tudtam téríteni” embereket arra, hogy Jade-rajongók legyenek.