JADE úgy halad a beszélgetésben, ahogy a zenéje áramlik a hangszórókból – kimért, tudatos, mágneses. Minden szava megválogatottnak tűnik, minden szünet szándékosnak. Minden lemezén ő maga írja a dalokat, és ez érződik is; jelenlétében van egyfajta precizitás, egy kedvesség, ami sosem válik túlzottá. Ami leginkább megmarad benne, az a megfoghatatlan – egy tagadhatatlan je ne sais quoi, amitől nem egyszerűen egy előadó, akit hallgatsz, hanem egy élmény, amit átélsz.

Ő egy harcos. Tizennégy év a zeneiparban sok mindent megmutatott JADE-nek: a lemezkiadók kegyetlen politikáját, a felfújt egókkal való munkát, és azokat a pillanatokat, amikor az ember enged a külső nyomásnak. Két sikertelen X-Faktor meghallgatás után került be a Little Mix együttesbe jelenlegi tagokkal, Perrie Edwards-szal és Leigh-Anne Pinnockkal. 2011 és 2019 között a Little Mix az Egyesült Királyság egyik legsikeresebb lánybandájává vált. A csapattal JADE hat albumot adott ki, öt listavezető slágert szerzett, és olyan előadókkal turnézott, mint Demi Lovato és Ariana Grande. – és még mindig nem tud betelni a showbiznisszel. Kiemelkedő kislemeze, az „Angel of My Dreams” (Álmaim angyala) révén JADE végleg bebizonyította, hogy nemcsak egy popsztár, hanem maga a popmítosz megtestesítője.

JADE a legjobb értelemben vett „színpadi bohóc”, és egyáltalán nem fél a reflektorfénytől. Most, hogy bemutatkozó albuma, a THAT’S SHOWBIZ BABY! (EZ A SHOWBIZNISZ, BABY!) megjelenésével egy új korszak küszöbén áll, JADE megnyílik nekünk: a „kudarc” kezeléséről, a popsztárság körüli stigmákról, a szuperrajongók odaadásáról, és arról az engesztelhetetlen éhségről, ami előre hajtja őt.

BRANDEN: Az új albumod címe, THAT’S SHOWBIZ BABY! – ez egy amerikai mondás, talán nálatok is használják odaát a szigeten. Olyasmi, mint amikor azt mondjuk: „hát ez van”, vagy „így megy ez”. Erről van szó, igaz? That’s showbiz baby – vagyis „ilyen ez a szakma”.

JADE: Igen, pontosan. Én is így szoktam használni. A zeneiparban eltöltött évek alatt sok mindenen mentem keresztül – jó és rossz dolgokon is. A that’s showbiz baby tökéletes kis „cukormáz” arra, hogy összefoglalja a szakma kihívásait és megpróbáltatásait. Imádom használni kis dolgokra is, meg nagyokra is. Ez a mondat olyan, mint amit te is mondtál – „ilyen ez, fogadd el”.

BRANDEN: Igen, teljesen egyetértek. Ez a mondat lehet nagyon könnyed, de elég sötét is, ugye? Régen egy dokumentumfilm-stúdióban dolgoztam, és néha kiégtek a lámpák a forgatás közben. Le kellett állítani a munkát, lemenni új világításért. A producerek meg csak annyit mondtak: that’s showbiz.

JADE: Igen, sokféleképpen lehet használni. Ez is tetszik benne. Egyébként az albumnak eredetileg nem ez lett volna a címe – valami más volt, de nem akarom elárulni, hátha egyszer még felhasználom. A rajongók tereltek a that’s showbiz baby irányába. Ez egy dalszövegrész a “It Girl” című számomból.

A dalszövegben JADE szembeszáll – feltehetően – Simon Cowell-lel való nyilvános összetűzésével is. Az „It Girl”-ben JADE a játék mestere lesz, de csak azután, hogy maga is játékszerként használták – és így születnek az „It Girl”-ök.

JADE: Amikor kiadtam az “It Girl”-t, a rajongók rögtön kiszúrták azt a konkrét sort: “Dobáljátok rám a rózsákat / hát ez csak showbiz, baby.” A vizuáljaim mindig tartalmaznak egy sötétebb tónust a zeneiparral kapcsolatban – egyfajta fanyar humor, ami a saját tapasztalataimból ered.

A THAT’S SHOWBIZ BABY! címet teljesen a rajongóknak köszönhetem. Ők mondták: „Úristen, ez annyira jó albumcím lenne.” Én meg: „Igen, tényleg az.” Szóval ez szépen, természetesen alakult így – és ettől még jobban szeretem. Imádom, hogy ezt ők emelték ki, és igazuk volt. A zeném nagy része, meg a vizuális világom is erről a showbizniszről szól. A sötét oldala, az, hogy az előadásnak mennie kell, bármi is történjen az életedben. Az elmúlt tizennégy évem erről szólt. Imádom ezt az egészet – de néha ki nem állhatom. De hát… that’s showbiz.

BRANDEN: Volt már olyan, hogy harcolnod kellett egy-egy szóért vagy kifejezésért a dalaidban?

JADE: (nevet) Hát persze. Volt pár kemény pillanatom. Nem igazán jövök ki jól a nagy egókkal. A popelőadókat gyakran alábecsülik vagy nem tekintik őket valódi dalszerzőknek. Előfordul, hogy bemész egy írószobába, ahol hatalmas nevű szerzők vannak, és nem is számítanak rá, hogy te ténylegesen hozzájárulsz valamihez – vagy épp egyenesen zavarja őket, hogy ott vagy. Én csak olyan emberekkel szeretek dolgozni, akik egyenlő félként kezelnek. Volt pár rossz tapasztalatom. Ennél az albumnál például volt néhány session híres producerekkel, akik egyszerűen el se jöttek.

BRANDEN: Ne már!

JADE: Komolyan, és sajnos ez nem is annyira ritka. Az, hogy kiléptem a bandából, nem jelentette azt, hogy azonnal megnyílt előttem az összes nagy lehetőség. Olyan, mintha mindent újrakezdenél, és meg kell dolgoznod mindenért. Főleg LA-ben. Ott ugye mindenki a nagy producerekkel akar dolgozni, aztán amikor végre eljutsz egy ilyen sessionre, kiderül, hogy csalódsz bennük. Vagy el se jönnek, vagy úgy viselkednek, mintha valami nyereményt kaptál volna, hogy egyáltalán ott lehetsz velük. Pedig a legjobb zenék nem ilyen környezetben születnek. Ennél az albumnál például dolgoztam Cirkuttal, aki hatalmas név, és egyben a legaranyosabb ember, akivel csak találkozhatsz. A tisztelet és a kedvesség nagyon messzire visz ebben az iparban.

BRANDEN: Szerinted miért van az, hogy a popzenét nem veszik komolyan? Miért tekintik sokan „komolytalan” műfajnak?

JADE: Fogalmam sincs. Ez az egyik legnagyobb vesszőparipám, mert én a popzenéért élek-halok. Mindig is így volt. Motownon és diszkón nőttem fel. Gyerekként imádtam a nagy popcsajokat – Britney, Christina, Janet Jackson.

Szerintem néha elfelejtjük, hogy a pop szó azt jelenti: popular music, vagyis „népszerű zene”. Az emberek azért nézik le, mert úgy érzik, ettől lesznek „menők” – hogy ők aztán nem szeretik a mainstreamet. És persze, van olyan is, hogy valaki csak úgy összedob egy popdalt mindenféle mélység nélkül. De a popzene kell nekünk. Néha szó szerint megment. A COVID idején nekem például a popzene adott kapaszkodót, menedéket a sötét időszakban. A zene iszonyatosan erős eszköz. A popzene… hát, furcsa kategória. De most úgy látom, nagyon erősen jön vissza, és ezt imádom. Mintha most több szabadság lenne benne, főleg a női előadók számára. Sok „pop girlie” van most a porondon, de mindegyik a saját kis irányát képviseli – és ez szerintem menő.

BRANDEN: Például kikre gondolsz?

JADE: Ott van Chappell, Charli [XCX], Sabrina [Carpenter]… kik még, így hirtelen? Tate McRae. Ami szerintem fantasztikus, hogy most már van hely mindenkinek. Mindenki lehet önazonos, megmutathatja, ki is ő valójában.

Ez számomra különösen izgalmas, mert tíz évvel ezelőtt, amikor még lánybandában voltam, gyakran tekintettek minket valamiféle guilty pleasure-nek – egy olyan dolognak, amit az emberek nem szívesen vallottak be, hogy szeretnek. Ezt mindig is nehezen viseltük. Mi írtuk a saját zenénket, iszonyatosan keményen dolgoztunk, és nem látom be, miért ne kaphatnánk meg ugyanazt a tiszteletet, amit más műfajok előadói megkapnak.

BRANDEN: Igen, emlékszem, hogy egyszer láttam egy NSYNC interjút a TRL-en, vagy valamelyik MTV-s műsorban a 2000-es évek elején. Épp a “This Must Be Pop” című dalt promózták a Celebrity albumról.

JADE: Ó, igen, emlékszem arra!

BRANDEN: Justin Timberlake akkor arról beszélt, hogy a popzene mindig háttérbe szorul más műfajokkal szemben. Konkrétan azt mondta: “Ha rádióba akarsz kerülni, az popzene.”

JADE: TEA! (= Teljes igazság!)

BRANDEN: Igen, ha bárkinek el akarod juttatni a zenédet, ha közönséget akarsz építeni – az popzene.

JADE: Pontosan. Ez a lényeg. Szerintem a TikTok és más platformok miatt most már sokkal változatosabb zenei ízlése van az embereknek. És ha kijön egy új bop (sláger), amit nem lehet nem imádni – hát azt nem lehet letagadni.

BRANDEN: Azért popzeneként jellemeznéd ezt az albumot?

JADE: Igen, annak. Bár szerintem vannak részei, amik egy kicsit elmozdulnak a hagyományos poptól. Van benne egy kis hyperpop is. Nagyon sokat merítettem a Motownból meg a diszkóból is. Ez igazából egyfajta „Frankenstein-pop lemez” lett. Szó szerint azt hallod benne, ahogy felfedezem, ki vagyok egyedül. Szerintem ez érezhető is az anyagon, mert tényleg van benne mindenből egy kicsi. A fejemben majd lesz idő később olyan albumokra is, amik teljesen koncepciózusak, egyetlen fonalra fűzve. De a [THAT’S SHOWBIZ BABY!] esetében az volt a cél, hogy az emberek érezzék: kísérletezem, keresem önmagam. De ettől ez még mindig pop, tudod?

BRANDEN: Azt mondtad a Genius interjúdban, hogy az “Angel of My Dreams” tulajdonképpen egy szerelmeslevél az iparág felé – tele mérgezőséggel, mégis megszállottja vagy. És kimondtad, hogy „meg vagyok szállva attól, hogy sztár legyek.” Szerintem ez elképesztően őszinte volt. Rengetegen szégyellik kimondani, hogy mit akarnak – hogy híresek akarnak lenni, vagy sikeresek. Tudnál erről egy kicsit többet mondani?

JADE: Túl régóta vagyok ebben, hogy ne valljam be: imádom. Ha nem szeretném, már nem csinálnám. Ez nem azt jelenti, hogy nem utálom időnként. Néha gyűlölöm a zeneipar politikáját. Néha gyűlölöm, hogy ennyire szeretem ezt az egészet.

Amikor tizennyolc évesen elkezdtem, fogalmam sem volt, mibe csöppenek. Nem is feltétlenül akartam híres lenni, csak tudtam, hogy imádom a zenét, és színpadon akarok állni. Aztán bekerültem egy lánybandába, ami berobbant – és az egész őrületté nőtte ki magát. A hírnév nem volt cél, de hamar rákapsz az ízére. Hirtelen mindenki azt mondja, milyen fantasztikus vagy, ott a csillogás, a sminkes, a stylist, a nagy kiadó – egy igazi popcsaj-álom.

És főleg ilyen fiatalon… hát persze, hogy azt mondod: „Ez nagyon király. Hogy lehet ezt megtartani örökre?”
Szerintem a legtöbb popzenésznek be kellene vallania, hogy ezért él. Ha nem ezért csinálod, akkor mit keresel itt? A legjobb popzenészek azok, akik teljesen, szégyentelenül rá vannak kattanva erre az egészre.

De persze, ez egy nagyon vékony határvonal – és ezért látunk annyi idegösszeomlást, összeomlott művészt, meg embereket, akik túl mélyre merültek ebben. Egyensúlyt kell találni. Talán ezért maradt meg az ép eszem ilyen sokáig. A színpadon ott van a pompa, az őrület, imádom az egészet, de ha hazamegyek, ott vannak a régiek: a családom, a barátaim, akik már az elején is ott voltak. Ők azonnal szólnának, ha elszállnék magamtól.

Nem mindenkinek van ilyen stabil köre. És ez baj, mert ha csak igenemberek vesznek körül, az veszélyes tud lenni.

Erről szól az Angel of My Dreams. Erről a toxikus kapcsolatról. Arról, hogy dolgozom látástól vakulásig, és közben pénzt keresnek rajtam olyan emberek, akikkel soha nem is találkoztam. Akik talán azt se tudják, ki vagyok. De közben… hálás is vagyok nekik, mert ők segítettek megvalósítani az álmomat. Ez egy állandó belső konfliktus.

Aztán ott van az is, amit mindig mondtak: „Ha te nem csinálod meg, valaki más azonnal beugrik helyetted.”
És ez tényleg belém égett. Hogy ha nem dolgozom megállás nélkül, ha nem tolom ezerrel, valaki más elveszi a helyem.

Ha belegondolsz, ha úgy tekintesz a karrieredre, mint az életed szerelmére… az bizony nagyon toxikussá tud válni.

Ez a vibe van az Angel of My Dreams-ben, és az It Girl-ben is. Ez az én történetem. Ez a valóságom. A debütáló lemeznél fontosnak éreztem, hogy ezt őszintén elmondjam. Mielőtt Jordannel találkoztam volna, a zene volt az életem szerelme. Ezért gondoltam úgy, hogy erről kell írnom – erről az érzésről, ami már több mint egy évtizede bennem van.

A különbség most az, hogy már tudatában vagyok ennek. 10 éve talán még nem értettem volna, miért érzem magam szarul, miután hazaérek egy koncert után, ahol ezrek előtt léptem fel. Néha csak hazamentem a lakásomba, leültem, és annyira magányos és szomorú voltam.
Most, hogy idősebb és bölcsebb vagyok, tudom, hogy az adja az erőt, ha ismered a játékszabályokat, érted?

BRANDEN: Imádom ezt a gondolatot, hogy az embereknek ki kellene mondaniuk, mit akarnak.
Én is voltam a Cowboy Carter turnén, amikor Beyoncé New Yorkban lépett fel. Ömlött az eső. Iszonyat hideg volt, pedig július volt. Beyoncé viszont egy ütemet sem hibázott el. Minden egyes hangot eltalált. Kétszer átrepült a levegőben, outfitváltásokat csinált, miközben végig szakadt az eső.
Én egy mini szőrmét viseltem, és a koncert végére teljesen elázott. Egy ilyen turné csak úgy valósulhat meg, ha mindenki, nem csak Beyoncé, hanem a fénytechnikus, a szervezők, a táncosok, a zenészek, a beugrók – mindenki megszállottja annak, hogy a legjobb legyen abban, amit csinál. Legyen az popénekes, hangmérnök vagy a vizuálért felelős ember.

JADE: Ez tényleg így van. Ezért van az, hogy Beyoncé jelenleg a világ legjobb előadója. Ő szereti ezt, és az életét tette fel rá. Azért lett Beyoncé, mert mindent beleadott. És ahogy mondtad: mindenki körülötte ugyanígy gondolkodik. Én sem akarok senkit a csapatomban, akiben nincs meg ez a hajtás, ez az ambíció. Nem érdekel olyan ember, aki nem hiszi el, hogy ebből nagy dolog lehet. Hogy én nagy dolgokra vagyok képes. Ez fontos. Olyan emberekkel kell körülvenned magad, akiknél nincs plafon. Biztos vagyok benne, hogy Beyoncé is így csinálja, és aki nem így gondolkodott mellette, azt egyszerűen eltávolította.

BRANDEN: Mondtad, hogy évekig dolgoztál a TSB!-n. Dolgozol most valami máson is?

JADE: Igen. Ez a zene már egy ideje velem él, szóval alkotóként érzem, hogy tovább kell lépnem.
Szeretnék egy újabb lemezt kihozni jövő nyárig. Ez azt jelenti, hogy most kell stúdióba vonulnom, és el kell kezdeni megírni, elkészíteni azt az anyagot. Már most azon gondolkodom, hogy nézzen ki a második lemez. Milyen lenne a következő korszak?
Poprajongóként mindig is azokért az előadókért rajongtam, akik korszakonként képesek teljesen átalakulni. Akikre, ha ránézel egy fotón, rögtön tudod, melyik albumhoz tartozik. Én is ezt az energiát akarom adni.

BRANDEN: Kik jutnak eszedbe, amikor a korszakokról gondolkodsz?

JADE: Britney, Madonna, Christina. Tudom, hogy sokan rá vannak pörögve az első albumra — nyilván nekem is rengeteget jelent, hiszen ez a debütálásom —, de sokszor a második vagy harmadik lemez az, ami igazán berobbant valakit. Christina Stripped-je, Britneynek a Blackout — ezek ugranak be elsőre.

BRANDEN: A Blackout egy zseniális album volt. De itt nálunk [az USA-ban] megbukott.

JADE: Ami teljesen őrület.

BRANDEN: Szerintem az volt a legjobb albuma, pont. Kézcsók. Vége.

JADE: Totálisan megelőzte a korát. Ugyanígy vagyok Christina Bionic lemezével is. Az is annyira okos volt, hogy az emberek nem is értették akkor. Most viszont, ha visszanézünk ezekre a lemezekre, csak annyit mondunk: „Te jó ég, ez zseniális volt.”

BRANDEN: Abszolút egyetértek.

JADE: Ez az, amire mindig emlékeztetem magam. Ha a sikerről gondolkodom, eszembe jut: nem kell, hogy minden azonnal beüssön. Van, hogy egy dal vagy egy lemez csak évekkel később találja meg a maga pillanatát. Szóval csak azt kell kiadni, amit szeretsz, és amikor annak eljön az ideje, akkor majd felfedezik. Madonna Ray of Light korszaka például… hát az annyira menő volt nekem. Az az egyik kedvencem.

BRANDEN: Az az volt, amiben úgy énekel, hogy: „And I feel like I just got home”?

JADE: Igen, az!

BRANDEN: Emlékszem, ez középsuliban ment nálunk. Nagy korszak volt.

JADE: Igen, és akkoriban kicsit ilyen cowgirl vibes is volt nála. Szerintem minden popikon átesik egy „cowgirl korszakon”.

BRANDEN: Ha belegondolsz, ez alapvetés a popzenében. Nem is feltétlenül a country műfaj, hanem a showman szemlélet — az ott van a cowboy-kultúrában. És minden popcsajban megvan ez.

JADE: Minden egyes popcsajban.
Vagy ha nem cowgirl, akkor jön a „showgirl” éra — mint Britney-nél a Circus.

BRANDEN: Az is egy fantasztikus album volt.

JADE: Annyira jó, és megint csak… alulértékelt. Én nagyon inspirálódom az ilyen művészektől, akik újra és újra meg tudják újítani magukat. Ez a titka a hosszú karriernek. Ezért tud Madonna még mindig turnézni, Kylie Minogue, Janet Jackson — ők mind megtalálták a módját, hogy frissen maradjanak. Ez az én célom is.