JADE 2025 egyik legkiemelkedőbb albumát alkotta meg a That’s Showbiz Baby! című lemezével, sőt, talán minden idők egyik legjobb debütáló albuma is ez. Ebben az albumban annyi szépség, intelligencia, szellemesség és szív van – nem is beszélve a hihetetlen zenéről, dallamokról és énekről –, hogy szinte garantáltan örökre belevési magát a szívedbe. JADE művészete ezen az albumon könnyen lehet, hogy a popzene következő hullámának mintájává válik, és valószínű, hogy évekig inspirációként fognak róla beszélni. Nemrégiben leültünk JADE-del, hogy beszélgessünk erről a rendkívüli alkotásról.

Szia JADE! Öröm beszélgetni veled, és még nagyobb öröm volt, hogy hallgathattam ezt a gyönyörű albumot. Úgy érzem, mintha minden valaha olvasott mesevidámparkba belemártottam volna a fejem – annyira jó, és a lehető legszebb módon túlingerlő.
– Ó, nagyon szépen köszönöm, imádom ezt a leírást!

Nagyon ütős éved volt, de el tudom képzelni, hogy elég hektikus is. Milyen érzés most JADE-nek lenni? Tisztán adrenalin hajt, vagy tényleg Wonder Woman vagy?
– Igen, most tényleg intenzív időszak van a JADE-világban! De nagyon, nagyon hálás vagyok érte. Tudtam, hogy ez fog történni, és imádom is. Imádom a munkámat, amit csinálok, imádom a popos, csajos dolgokat. És tudod, ha az a célod, hogy „az a lány” legyél, akkor mindent csinálnod kell hozzá. Keményen kell dolgozni érte. Mindig is készen álltam erre, de most tényleg kaotikus a hangulat körülöttem.

Ez a káosz amúgy zeneileg is megjelenik, és az album címe (That’s Showbiz Baby!) is jól tükrözi ezt az „ugorjunk fejest a showbizniszbe” érzést. Van benne pezsgés, aztán jönnek ezek a gyönyörű, lelassult balladák, amik teljesen más térbe rántanak. Azt mondtad, azt szeretnéd, ha a zenéd olyan lenne, mint egy popos pofon – szerinted mennyire sikerült ezt elérni ezzel az albummal?
– Igen, pontosan ezt akartam! Azt akartam, hogy ez az album káosznak hangozzon. Azt akartam, hogy hallatszódjon rajta: épp kísérletezem, keresem a saját hangomat. Próbálgatom, ki is akarok lenni önállóan. Ez egyfajta Frankenstein-pop lemez, tele azokkal a dolgokkal, amiket gyerekkoromban szerettem. Szerintem tök jól hallatszik rajta, hogy milyen zenéken nőttem fel: Motown, klubslágerek, 80-as évek power balladái vagy épp nagy szintik. Ez egy igazi keveréke mindannak, amit zeneileg szeretek, miközben próbálom megtalálni a JADE-hangzást. Őszintén szólva, azt akartam, hogy kicsit kíméletlen legyen. Hogy minden számnál azt érezd: „Úristen, most mi jön?”

„Kíméletlen” tökéletes szó rá – de a legjobb értelemben! Úgy hangzik, mintha hihetetlenül élveznéd, amit csinálsz. Ez egy kivételes debütáló album. Kíváncsi vagyok, szerinted hogyan fejlődött a dalszerzői képességed ennek az albumnak a készítése során? Mert nagyon erősen indítasz vele.
– Köszönöm. Azt hiszem, onnantól kezdve lendültem bele igazán, hogy találtam olyan dalszerzőket és producereket, akik nem azzal foglalkoznak, hogy most épp mi működik a piacon. Sokat dolgoztam Mike Sabbath-tal ezen az albumon, és imádom őt, mert őt egyáltalán nem érdekli, mi megy épp a rádióban vagy mi a trend. Olyan emberekkel tudok együtt dolgozni, akikkel egyszerűen csak kísérletezhetünk, játszhatunk, dobálhatjuk a dolgokat a falra, hogy lássuk, mi ragad meg. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor igazán felszabadultam, mint szólóelőadó. Mert úgy érzem, én amúgy is egy kicsit furcsa ember vagyok, és az agyam tele van különféle ötletekkel, zenei szeretetekkel – akkor miért is ne keverhetném össze mindezt, és csinálhatnék bizarr popdalokat? Mindig is poplány leszek a szívem mélyén, de elképesztően élveztem, hogy kidobhattam a szabálykönyvet az ablakon. Nem hallgattam, mi van most a Spotify Top 50-ben. Nem akartam, hogy mások véleménye vagy a külső hangok befolyásoljanak. Egyszerűen csak olyan zenét akartam csinálni, ami engem is izgat, ami ébren tart, és amiből jó show-t lehet csinálni.

Szerinted ez abból is fakad, ahogy a karriered alakult? Hiszen mindig emberek vettek körül – és nem csak a Little Mix-re gondolok –, minden egy nagy közös megbeszélés és együttműködés volt, és mindig volt egy „felsőbb hatalom”, aki döntött helyetted. Mindig is tudtad, mi a saját stílusod, de talán pont ez segített abban, hogy mostanra meglegyen az az erőd és hatalmad, hogy teljes erőbedobással szállj bele ebbe az albumba.
– Igen, azt hiszem, a karrierem ezen pontján már „lejátszottam a játékot”. Belementem olyan kislemezekbe is, amiket talán nem én akartam igazán, de mások igen. Játszottam biztonsági játékot, megcsináltam a nagy toplistás sikereket is – ezért most ezt a szólóprojektet úgy akartam kezelni, mint egy bónuszkört, ahol csak annyit mondhatok: „lesz*rom, azt csinálok, amit akarok”. Ha jól megy, szuper, de ha nem, akkor is olyasmit hozok létre, amit szeretek. A barátom mindig azt mondja: „Te már végigjátszottad ezt a játékot, most már csak élvezned kellene.” És azt hiszem, ez a különbség most: már tudom, hogyan működik a rendszer. Ha már tisztában vagy vele, nagyobb kontrollod van. Még mindig része vagyok ennek – nagy kiadóval vagyok szerződésben, és nyilván abban a szempontból jól is kell teljesítenem –, de úgy érzem, most nagyobb befolyásom van, és ez meg is térül azáltal, hogy kockázatot vállalok vagy hű maradok a saját művészetemhez. Olyan ajtókat nyit meg ez, amik talán korábban zárva voltak előttem.

Imádom ezt. Van valami tüzes, elementáris erő a zenédben, ami igazán élvezetessé teszi a hallgatását. Melyik számot volt a legélvezetesebb megírni az albumon, és volt-e olyan, aminél azt gondoltad: „hú, lehet, hogy ez már túlzás”?
– A ‘Fuck You For Now’ volt a legélvezetesebb – egyszerűen azért, mert egyfajta női düh kiengedése volt. Tudtam, hogy szeretnék egy nagy pop refrénes dalt az albumra, de mégis „jade-esítve”. A kiindulópont az volt, hogy: „hogyan lehet egy rádióbarát, nagy refrénes pop dalt csinálni, amit aztán ‘Fuck You For Now’-nak hívunk?” Ezt Raye-jel írtam, és imádok vele dolgozni, mert érti. Ő is régóta benne van az iparban, neki is megvoltak a maga harcai, szóval jól rezonálunk egymásra. A stúdióban sokat nevetgéltünk, panaszkodtunk, kiengedtük magunkból, amit kellett, és próbáltuk a lehető legnagyobbra csinálni a számot. A refrénje szinte már színházias – nagyon magas, drámai. Szerintem sok dalnak van ilyen musical-es beütése, már csak a drámaisága, a színházi elemei miatt. Imádtam musicalszínházat nézni, amikor kicsi voltam, és most élvezem, hogy ezt be tudom hozni a popzenémbe is.

És volt olyan, amiről azt gondoltad, hogy „ez már talán túl sok”?
– A ‘Headache’ volt az, amiről azt éreztem: „ez most már tényleg kezd őrület lenni”. Mert tényleg úgy is szól, mint egy fejfájás – és pontosan ez volt a cél! Azt akartam, hogy úgy hasson, mintha azt mondanád: „ez már egy kicsit túl sok”. A végén van benne egy váltás, hatalmas dobokkal és euforikus hangulattal – Mike-kal nagyon élveztük ezt a részt. Ez a szám úgy indult, hogy beszélgettem Pablóval és Mike-kal arról, milyen szörnyeteg tudok lenni a menstruációm előtt, és hogy amikor megjön, elég nehéz velem együtt élni. Aztán ez átfordult abba a koncepcióba, hogy „szeretsz engem akkor is, ha baromi nehéz eset vagyok”. Zeneileg azt akartam, hogy úgy hangozzon, mintha folyamatosan a falba vernéd a fejed, aztán a dal vége euforikusan kitárul, mint egy „Wow, mégis szeretsz.” Amikor Mike-kal meghallgattuk a végén, azt mondtuk: „ez nagyon furcsa” – és ez volt az a pont, amikor eldöntöttük, hogy akkor ez is megy az albumra.

Az ‘Angel of My Dreams’ is olyan káoszos volt, hogy azt hittük, a kiadó biztos nem fogja jóváhagyni – pláne, hogy ez lett az első kislemez. Szóval nagyon kellemes meglepetés volt, amikor mindenki a csapatban azt mondta: „megvan, ez az”. Ez számomra is fontos visszajelzés volt, hogy olyan emberek vesznek körül, akik benne vannak ebben az egész őrületben, érted?

Teljesen őrült, de emlékszem, amikor először hallottam azt a számot, és ahogy korábban tökéletesen megfogalmaztad: volt benne valami színházi, valami musicalszerű, valami körhintás show-póni hangulat, ami mindig nosztalgiával és melegséggel áraszt el. Szóval bármennyire is őrült, van benne valami otthonos hangzás, ami gyönyörű.
– Igen, az ‘Angel of My Dreams’-nél azt akartam, hogy az emberek kicsit szomorúak is legyenek, amikor hallgatják. A dalban van egyfajta kétségbeesés, és számomra fordulópont volt, amikor be mertem ismerni ezt a kétségbeesett könyörgést, hogy maradhassak az iparban. Van bennem egy tragikus függőség a zeneipar iránt, és az a pillanat, amikor ezt tudatosítottam magamban, és hajlandó voltam dalban is megfogalmazni – az művészi szempontból is fordulópont volt számomra. Ez egy nagyon őszinte szám, a videóklippel és a S.A.D. verzióval együtt pedig szinte egy musicalszínházi előadás. Pontosan így akartam, hogy hangozzon: mintha három felvonása lenne. Van az a gyönyörű balladaszerű kezdés – ami azt az érzést adja, amikor belépsz a zeneiparba, hogy „ó, ez olyan csodás”. Aztán amikor beüt a beat, az olyan, mint amikor a reflektorfénybe löknek – és pont így éreztem magam az elmúlt 14 évben. Egy véget nem érő mókuskerék, ahol folyamatosan próbálod tartani a tempót. Az ‘Angel of My Dreams’ tényleg ezt a szerelem-gyűlölet kapcsolatot tükrözi, amit az iparral érzek – és ennél jobban semmi sem tükrözhetne engem. Az egyetlen „hátrány”, hogy ha alkotsz valami ennyire varázslatosat, utána nehéz nem azt érezni, hogy „úristen, hogy tudnék valaha ilyet újra csinálni?”. Szerintem nem is fogok. Csak egy ‘Angel of My Dreams’ lesz, és meg kell tanulnom, hogy emiatt ne büntessem magam.

Szerintem ezt tökéletesen megfogalmaztad korábban is – eltaláltad, és most már tényleg csak azt kéne tenned, amit szeretnél, és élvezni.
– Igen, ezt tettem. Ami lesz, az lesz. A következő szám vagy a következő kislemez majd a maga idejében megkapja a pillanatát. Ez az egész útmutatót adott ahhoz, hogy kísérletezzek, és merjek bátrabb lenni.

Az egész kislemez-kampány egy élvezet volt számomra. Most például eljutottunk a ‘Fantasy’-ig, ami egy diszkós, csillogó, szikrázó dal. Tetszik az ötlet, hogy meglepetést okozzak az embereknek azzal, hogy mi jön legközelebb – és hogy a kislemezek sorozata is kissé kaotikusnak tűnjön. Amikor a ‘Fantasy’-ből átugrottam a ‘FUFN (Fuck You For Now)’-ba, sokan kérdezték: mi a terv itt? De én ezt szeretem. Szeretem a zavart, szeretem, ha meg tudom mutatni, hogy nem félek valami teljesen más dolgot kiadni, mint az előző szám. És ez meg is mutatta az embereknek, mire számíthatnak az albumtól.

Száz százalék. De visszatérve az ‘Angel of My Dreams’-hez – kíváncsi vagyok, milyen volt végigmenni ezen az úton: az álom megvalósulásától eljutni annak felismeréséig, hogy ez az álom néha egy gyönyörű akadálypálya is, és aztán eljutni arra a pontra, hogy: „Szeretem ezt, és harcolni fogok azért, hogy megmaradjon.” Különösen úgy, hogy a karriered most épp csúcsra jár, és még mindig nagyon fiatal vagy – ez nem volt egyfajta mentális sokk?
– Dehogynem, abszolút. 18 évesen kerültem be a zeneiparba, és onnantól kezdve brutális volt. Engem és a lányokat egyik pillanatról a másikra dobtak be ebbe a világba, ahol egyik napról a másikra híresek lettünk. Paparazzik követtek minket mindenhová, utánunk jöttek haza, kinyitották a taxi ajtaját, hogy fotót készítsenek a szoknyánk alá. Olyan volt, mint: „Ó, hát ez lenne az egész?” Nagyon hirtelen ébredés volt ez a zeneiparra. Szinte szertartásosnak, beavatásnak tűnt, hogy ezzel korán meg kellett küzdenünk. Emellett ott volt a rengeteg hatalom, a kiadói vezetők, akik megmondták, milyennek kell lenned – és nagyon gyorsan függővé válsz. Ha a zeneipart megszemélyesíteném, akkor egy mérgező kapuőr lenne, aki a sikered kulcsa, és te teljesen rákattansz arra, hogy megpróbáld újra és újra lenyűgözni. Nálunk különösen így volt, mert a kiadó, amelynél voltunk, és az, hogy az X-Faktorból jöttünk, állandó feszültséget jelentett. Mindig az volt bennünk: ha a következő szám nem lesz #1, akkor kirúgnak? Ha nem megy jól az album, akkor mi lesz? Folyamatos stressz alatt éltünk, tudva, hogy bármikor kihúzhatják a szőnyeget alólunk. Így pedig egyre kétségbeesettebben próbálod bebizonyítani, hogy van helyed itt, és megérdemled, hogy még mindig itt legyél.

Őszintén szólva, ez a gondolkodásmód soha nem hagyott el teljesen. Még most is, amikor már tényleg azt a zenét csinálom, amit szeretek, és ami igazán én vagyok, néha akkor is azon gondolkodom éjszaka: jól csináltam ezt? Vajon ez vagy az az ember elégedett lesz vele? Kéne egy virális TikTok, hogy életben maradjak? Ez egy nagyon toxikus kapcsolat. De, ahogy mondod: szeretem. Tényleg szeretem. Szeretem a csillogást, a drámát. Imádtam nézni gyerekként a filmeket, musicaleket a showgirlökről, a Cabaret-ről, vagy az A Star is Born-t, és azt gondoltam: „Én is ezt akarom egyszer.” Aztán megvalósult – és rájöttem, hogy ez néha borzalmas. De imádom!

„De hát ez a showbiznisz.”
– Igen, ez a showbiz! A csillogás és a pompa. Az egyik bakancslistás álmom az volt, hogy dolgozhassak David LaChapelle-lel, mert számomra ő maga a showbiznisz. Ő az. És amikor lehetőségem nyílt vele klipet forgatni, káosz volt – de a legjobb értelemben –, és pontosan olyan volt, amilyennek megálmodtam. Egy igazi díva volt: belibbent a forgatásra, és ő irányított mindent. Volt egy pillanat közvetlenül a forgatás előtt, amikor összehívta az egész csapatát, szó szerint felállított egy piedesztálra, és elkezdtek elemezni, hogy mit viselek. Rólam beszéltek, nem hozzám – és én csak arra gondoltam: ez az álmom! Pont erre vágytam! Mert ez a showbiznisz. Ilyennek kell lennie: keménynek, kíméletlennek, olyannak, ami állandó készenlétben tart. Mert – sajnos – szerintem ez teremti meg a legjobb előadókat, különösen a popzenében. A nyomásból születnek a gyémántok, vagy valami ilyesmi. Én tényleg virágzom a nyomás alatt – talán nem egészséges módon –, de ez van. El sem tudom képzelni, hogy ne csináljam ezt. Imádok panaszkodni róla, és szeretek írni a rossz részeiről is, de mindig ott leszek, és mindig élvezni is fogom.