Több mint 75 millió eladott lemezzel, hat stúdióalbummal és öt brit listavezető kislemezzel, az egyik leghosszabb ideig a brit hivatalos slágerlistákon szereplő albummal, teltházas turnékkal és rengeteg díjjal a háta mögött végre eljött az idő, hogy Perrie Edwards bemutatkozzon a világnak. A népszerű lánycsapat, a Little Mix egyik tagjaként jobban ismert énekesnő bemutatta debütáló szólóalbumát, amelynek elkészítése tizennégy évig tartott. Az évek során végignéztük, ahogy azzá a magabiztos nővé válik, aki ma, és követtük a jó és a keserédes pillanatokat.

„Azt hiszem, mindenki, aki átélte ezt, ugyanúgy érez” – reflektál. „Ha egy jól ismert, sikeres zenekarban játszol, és már megalapozódtál, akkor amikor szólókarrierbe kezdesz, az embereknek vannak elvárásaik.”

Ezzel szemben előnye, hogy már rendelkezik egy hatalmas rajongói bázissal és mélyen ismeri az iparágat. De ez a láthatóság sajátos kihívásokat is magával hoz, különösen abban, ahogyan a zenéjét fogadják.

„Azt hiszem, a legnehezebb számomra az összehasonlítás és az elvárások.”

Mégis, a szólókarrierbe való belépés egyértelműséget hozott.

„Megtanultam, hogy valójában nem tudok mindenkinek tetszeni” – mondja. „Nem fogok minden alkalommal minden követelménynek megfelelni, és mindenkit boldoggá tenni. Szóval csak azt kell tennem, amit akarok. És ha én boldog vagyok, akkor ennyi.”

A zeneipar helyzete drámaian megváltozott azóta, hogy a Little Mix megnyerte a The X Factor című tehetségkutató műsort 2011-ben. A közösségi média még nem volt annyira elterjedt, a Spotify csak nemrég indult el az Egyesült Államokban, és a TikTok még közel egy évtizedre volt attól, hogy elárasztja a mobiltelefonokat. Perrie azon tűnődik, hogy manapság talán kevésbé bonyolult névtelenül kezdeni.

„ Ha egy művész lennék, aki a nulláról indul a TikTokon, vagy valahol máshol, és senki sem ismerne, akkor nem lennének előzetes elvárások, amelyeknek meg kellene felelnem” – mondja.

A mai zeneiparban boldogulni nem kis feladat, különösen akkor, ha külső nyomás mellett meg kell őrizni a művészi integritást. Megjegyzi, hogy önmagán túl egy csapat és egy lemezkiadó is támogatja, akiknek, ahogy ő fogalmaz, megvan a saját „víziójuk és elképzelésük”. A Little Mixben töltött évei alatt ezt a terhet megosztották.

„Egyszerűen összetartottunk, négy hang volt, és határozottan kijelentettük: „Ezt fogjuk csinálni”, és egymásra támaszkodhattunk, majd kimentünk a szobából, és azt mondtuk: „Hát, ez ijesztő volt.” De megcsináltuk” – emlékszik vissza. Most, szólóelőadóként, a felelősség teljes egészében az övé. „Most, hogy szólóban vagyok, azt mondom: »Istenem, egyszerre mindennek kell lennem.« Őrült dinamika az egyikből a másikba átmenni. De vannak előnyei és hátrányai is.”

Perrie most nem csak a változó iparágban való eligazodást tanulja, hanem a saját lábára állással járó, folyamatosan változó elvárásokat is. Egy szólóalbum kiadása mindig is prioritás volt a számára, egy kreatív mérföldkő, amelyre csendes elszántsággal törekedett. Megkérdezem tőle, milyen érzés látni, ahogy Perrie egy teljes műalkotásként életre kel, amely valóban tükrözi azt, aki ő mint művész. Válasza azonnali és őszinte.

„Azt hiszem, minden érzelmet érzek, amit az emberi test képes érezni” – mondja. „Eufóriát érzek, izgalmat érzek, megkönnyebbülést érzek.”

Hangjában megkönnyebbülés érződik, olyan, ami csak egy hosszú, fárasztó út után jön el. Visszatekint az eddig megtett útra, amely tele volt késésekkel és kudarcokkal, és arra, hogy milyen jelentősége van annak, hogy végre eljutott idáig.

„Ez az, ami a legjobban érdekelt: hogy megjelenjen az albumom” – mondja. „Csak albumot akartam kiadni, és megjelentetni a munkáimat, de olyan sokáig tartott, és olyan sok akadály volt az út során, hogy most azt mondom: végre! Megvalósult.”

Hangjában diadalmas hangnem hallatszik, amely nem az egyik napról a másikra elért sikerből fakad, hanem az évekig tartó kitartásból, türelemből és a megalkotni kívánt zene iránti rendíthetetlen hitből. Ez a magabiztosság nem volt mindig jelen. Valójában az albumkészítés korai szakaszában gyakran hiányzott.

„Azt hiszem, eleinte utáltam a dalszerzést” – ismeri el. „Nem úgy utáltam, hogy azt gondoltam volna: »Ó, ez nem nekem való.« Csak azt gondoltam, hogy nem vagyok túl jó benne.”

Ez meglepő beismerés valakitől, aki több mint egy évtizede a zeneiparban dolgozik, de ez egy mélyebb gondolkodásmódról árulkodik, amely alakította kreatív folyamatát. Perrie minden területen perfekcionistának tartja magát, még a stúdióban kívül is. Nevetve mesél egy példát, amelyben szerepel a partnere, a futballista Alex Oxlade-Chamberlain.

„Folyton azt mondja: »Gyere golfozni, miért nem próbálod ki a golfot?«” – meséli –, „de ha nem vagyok a legjobb valamiben, akkor nem akarom csinálni. Ennyire makacs vagyok.”

Ugyanez a belső kritikus kísérte őt a ‘PERRIE’ album írásának folyamatában is. Eleinte önbizalomhiány gyötörte, meggyőzve őt arról, hogy nem képes olyan szinten írni, amilyenre vágyik.

„Nagyon súlyos imposztor szindrómám volt, és nem hittem, hogy képes vagyok rá, vagy elég jó vagyok, vagy hogy bármit is írok, az soha nem fogja felvenni a versenyt a világ legjobb dalszerzőivel, akik nekem írnak.”

Az albumon szereplő nevek minden bizonnyal magasra tették a lécet. Együttműködői között van Ed Sheeran, Nina Nesbitt, Maegan Cottone és David Hodges.

„Ed Sheeran elküldött nekem egy dalt, én pedig írtam egy dalt, és gondoltam magamban: »Nos, ki a fene tudná ezt jobban csinálni? Nyilvánvalóan ő.« Ez az én mentalitásom” – mondja. „Így fogtam hozzá az albumomhoz, így alkottam meg és építettem fel. Magam akartam lenni az A&R, vagy meg akartam győződni arról, hogy minden, amit akarok, nekem is jó.”

De az idő múlásával valami megváltozott. Az album eredeti verziója nem tűnt teljesen hitelesnek számára, és egy kis távolságból tisztábban látta a dolgokat. Rájött, hogy át kell vennie az irányítást a saját története felett, és teljes mértékben meg kell bíznia a saját kreatív ösztöneiben.

„Azt gondoltam: tudod mit? Megpróbálom a legjobbat kihozni magamból. Írok, még inkább magamra szabom, és meglátom, hova jutok.”

A tökéletességre való nyomás elengedése lehetővé tette számára, hogy dalíróként kibontakozzon. Ahelyett, hogy versenyezni próbált volna, úgy döntött, hogy hozzájárul.

„Annyira büszke vagyok, hogy tényleg megléptem, és azt mondtam magamnak: „Persze, hogy tudsz zenét írni. Gyerünk, jó vagy benne. Fogj hozzá, és csináld!”

Elmondja, hogy a kollaboránsok kiválasztása egy természetes folyamat volt, amelyben támaszkodott a már meglévő kapcsolataikra.

„Azt hiszem, egyszerűen csak kapcsolatokat építettem ki azokkal az emberekkel, akik abban a környezetben dolgoztak. Olyan sok fantasztikus emberrel dolgoztam együtt, és nagyon szerencsés voltam, hogy olyanokkal dolgozhattam, akik olyan kedvesek, bátorítóak, támogatóak és minden ilyesmi voltak.”

Megjegyzi, hogy a Nesbitt-tel, Cottone-nal és a The Nocturnes-szel végzett munkája egy örömteli fordulópont volt.

„Egy kicsit viccelődtünk, és nem vettük túl komolyan. Csak élvezni akartuk a zenét, amiért van. Azt hiszem, akkor kezdett igazán összejönni nekem, amikor megtaláltam azokat az embereket.” Perrie korábban már dolgozott együtt Cottone-nal a Little Mix-es korszakában, és „az én Meg Stefani-mnak” nevezte őt [nevetés].

Bár jól ismerjük Perrie erőteljes hangját – hetente megjelennek olyan bejegyzések a közösségi médiában, amelyek azt állítják, hogy „hű, ez a lány tényleg tud énekelni” –, mégis olyan, mintha újra bemutatnák. Az album során feltárja hangjának minden mélységét, bemutatva nemcsak hangterjedelmét, hanem érzelmi textúráját is. Az album csúcspontja a Miss You, egy szárnyaló ballada, amely könnyedén felveszi a versenyt Christina Aguilera legikonikusabb dalaival. Illő módon ez volt az első dal, amelyet felvett.

„A Miss You az a nagy díva pillanat” – mondja. „Elég régimódi ballada. Nagyon klasszikus. Fokozatosan épül fel, egyre nagyobb lesz, nagyon drámai, és szinte pofon vág.”

Ez a drámai hangzásbeli változás a folyamatban is változást jelent. Először navigál a stúdióban a Little Mix bandatársainak énekes biztonsági hálója nélkül.

„Azt hiszem, eljutottunk oda, hogy mindannyian megkaptuk a szerepünket a zenekarban” – emlékszik vissza. „Az én szerepem a refrén volt; vagy a refrént vezettem, vagy a nagy ad libeket. Ez volt a szerepem olyan sokáig, hogy ritkán énekeltem mély, gazdag hangú versszakokat, előre megírt részeket vagy ilyesmit.”

Most már minden elem – versszak, előrefutam, refrén, ad lib – az övé.

„Emlékszem, hogy csak azt gondoltam, ez őrület, mert én énekeltem a versszakot, az előrefutamot, a refrént. Mindent én énekeltem. Őrültségnek tartottam, hogy tizennégy évig, vagy ameddig a Little Mixben voltam, soha nem énekeltem egy teljes dalt.”

Ez az autonómia táplálja az album vokális sokszínűségét. Mindenhez alkalmazkodik, amit a dal megkövetel: az If He Wanted To He Would kifinomult pop hangzásához, a Bonnie and Clyde teljességet sugárzó, filmszerű hangzásához, vagy a Same Place, Different View nyers intimitásához. Az utóbbiban mindent lecsupaszít, nemcsak vokálisan, hanem érzelmileg is.

„Teljesen másképp álltam hozzá, és azt akartam, hogy a megközelítés is teljesen más legyen” – mondja. „Nem akartam feltétlenül harmóniákat. Nem akartam sok nagy ad libet. Csak azt akartam, hogy egy történet legyen, amit nagyon intim módon mesélek el a mikrofonba. Nagyon közel vagyok a mikrofonhoz, általában van egy kis távolság. Annyira intim voltam a mikrofonnál, csak meséltem a történetet, és azt akartam, hogy az én hangom finoman áthallatszódjon. Azt hiszem, ez is elég szokatlan számomra, mert hozzászoktam [magas hangot énekel]. Szóval, hogy finomnak és gyönyörűnek kellett lennem, jó volt felfedezni a hangomnak ezt a részét a változatosság kedvéért.Nincs túlzott éneklés, nincs nagy pillanatok hajszolása. Nem annyira arról szól, hogy valamit bizonyítsak, hanem inkább arról, hogy legyen helyem megmutatni.”

Zenei szempontból messze túllép a megszokott popzenének határain. Debütáló albuma eklektikus keverék, amely könnyedén ötvözi a country, a disco, a motown és a soft rock elemeket, anélkül, hogy elveszítené popzenének alapját. A Rocket Scientist nosztalgikus hangulatot áraszt, míg a Pushing Up Daisies magabiztosan támaszkodik a jellegzetesen brit popzenére. De a Bonnie and Clyde az album egyik legmegragadóbb dala, egy Radiohead Creep című számától ihletett, színházias, lassan felépülő dal.

„Ez volt az inspiráció, pontosan eltaláltad” – erősíti meg, amikor megemlítem a dal kísérteties, együttérzéssel teli feszültségét. A dalsaját kapcsolatából merít ihletet, és ő őszintén beszél annak intenzitásáról. „Psichotikus módon szerelmes vagyok belé” – mondja nevetve, és a dal szándékosan drámai módon játszik ezzel a témával.

Ahelyett, hogy egy hagyományos szerelmes dalt választott volna, kiszélesíti az érzelmi skálát, felforgatva a műfaj szokásos édességét. Kísérteties hangzásvilág bontakozik ki kísérteties énekhangja alatt, amely erősen támaszkodik a magas hangtartományra, mielőtt a gitárok bekapcsolódnak.

„A Radiohead Creep című dala és sok más dolog inspirált erre a kísérteties hangulatra” – magyarázza. „Aztán a végén, amikor a gitárok belerohannak, azt mondom: „Ah, imádom ezt!” Ez a dinamikus megközelítés végigkíséri az albumot. „Azt hiszem, ez teljesen természetesen alakult így” – mondja az album műfaji sokszínűségéről. „Azt hiszem, a zenei hatások valahogy szerepet játszottak benne. Még amikor a dalszövegeket és a dallamokat írtam, azok néha kissé countrys hangzásúak lettek, vagy inkább az old school pop-rock stílusra emlékeztettek.”

Arra a kérdésre, hogy hogyan tudja ezeket a hangzásbeli váltásokat koherenssé tenni, azt válaszolja, hogy a hangja az, ami összetartja az egészet.

„Azt hiszem, mivel az egész albumon végig ugyanaz a hang hallható, az összeköti az egészet. Szerintem az énekem köti össze, és mind kiegészítik egymást, annak ellenére, hogy vannak balladák és vannak nagyon túlzó popdalok is, mert nagyon szeretem a popot. A nagy, himnikus pop a kedvenc zenei stílusom. Szóval egy kis country, rock és old school behatással, ez meg az, ez meg az, és így lett ez a tökéletes albumom.”

Elmondja, hogy reméli, a rajongók összességében megértik az albumot, külön kiemelve az If He Wanted To He Would című dalt, mint egy azonosulható pop-sláger.

„Az emberek szeretik ezt a koncepciót, és azonosulni tudnak vele, vagy vannak olyanok az életükben, akik azonosulnak vele.”

A Miss You egy másik fontos dal a számára, egy klasszikus ballada, amire a rajongók éheznek. Ha ez az ő tökéletes albuma, akkor azért, mert nem állapodik meg. Nem csak flörtöl a különböző műfajokkal, hanem teljes mértékben magáévá teszi őket – minden hatást beépít a hangzásba.

Tematikusan ‘PERRIE’ olyan önéletrajzi, mint amilyennek a cím is sugallja: nyers, reflektív utazás azoknak a döntő pillanatoknak a mentén, amelyek Perrie-t mint embert és művészt formálták. Az albumon keresztül krónikát vezet szerelméről, a szívfájdalomról, a barátságok lassú felbomlásáról és a Little Mixben töltött idő alatt kialakult tartós szerelemről.

„Azt hiszem, egyszerűen nyitott könyvként álltam hozzá” – mondja. „Nem hiszem, hogy lenne bármi, amiről nem akartam beszélni vagy amit nem akartam felfedni a stúdióban.”

A számára a dalszerzés nem csak katarzis, hanem egyfajta érzelmi időutazás. Beszél a zene erejéről, amely elrepít bizonyos emlékekhez, még akkor is, ha a fájdalom már rég elmúlt.

„Szerintem ez nagyon erős” – mondja. „ Szerintem ez nagyon erős, és azt hiszem, a zenéimmel csak vissza akartam térni a tapasztalataimhoz. Ahhoz, amin keresztülmentem, ahhoz, ahol most vagyok, ahhoz, amin a múltban keresztülmentem. Mindent meg akartam érinteni, mert úgy éreztem, hogy ez az, ahonnan az inspirációt merítem, mert ez vagyok én. Az album címe PERRIE, mert az én életemről szól, és meglehetősen önéletrajzi.”

Minden dal egy-egy darabot tartalmaz ebből a személyes kirakósból. A Sand Dancer szívből jövő tisztelgés szülővárosa, South Shields előtt, és az egykor zenésznek álmodó kislány előtt. A Rocket Scientist című dalban egy egészségtelen kapcsolatot boncolgat, és a méltóságot és az önbecsülést választja a diszfunkció helyett. A Same Place, Different View egy viharos módon felbomlott kapcsolatra reflektál, csendes vágyakozással az újraegyesülésre. A Goodbye My Friend (valószínűleg utalás a Spice Girls Goodbye című dalára) pedig szerelmes levél a Little Mix nővéreinek, Jade Thirlwallnak és Leigh-Anne Pinnocknak. Ez a dal a hála érzéséből fakad, tisztelegve a köztük lévő kötelék és közös múlt előtt, amelyet mindig magukkal fognak hordozni.

Mégis, az albumon végigvonuló sebezhetőség nem jár kockázat nélkül. Nem érezte-e némi habozást, amikor életét nyilvánosságra hozta, különösen miután 14 évet töltött a nyilvánosság figyelmének középpontjában?

„Azt hiszem, az egyetlen dolog, ami miatt aggódom vagy ideges vagyok, az az, hogy olyan múltbeli élményeimről beszélek, amelyekre az emberek azt mondják: »Miért foglalkozik még mindig ezzel?«” – ismeri el. „Mert átéltem, és ez egy élettapasztalat volt, ami formált engem, és azzá tett, aki most vagyok. Átéltem és megtapasztaltam.” Gyorsan kiemeli, hogy a múlt felidézése nem jelenti azt, hogy ott ragadt volna. „Azt hiszem, most egy teljesen más világban élek. Más a gondolkodásmódom, más szakaszában vagyok az életemnek” – mondja. „De ismétlem, ezek a dolgok megtörténtek, és szerintem nagyon könnyen azonosulni lehet velük, és lehet, hogy az emberek nem szeretik, ha bizonyos dolgokról beszélek, de én úgy gondolom, hogy akkor is beszélni fogok róluk.”

Hangjában nincs élesség, csak tisztaság, magabiztosság és egy finom vállrándítás a közvélemény bírósága előtt. Úgy véli, ha ezt az albumot tíz évvel ezelőtt készítette volna, akkor egészen más hangzása lett volna. Dühösebb, kaotikusabb, kevésbé mértéktartó.

„Ha ezt az albumot kilenc-tíz évvel ezelőtt írtam volna, akkor egészen más album lett volna” – mondja. „Inkább Alanis Morissette-szerű lett volna, kicsit agresszívebb a világgal szemben.”

Bármilyen kritika, ami a múltjának feltárásával kapcsolatos, helytelennek tűnik. ‘PERRIE’ az ő debütálása, az első alkalom, hogy valóban saját történetét írja meg. Éles párhuzamot von a dalszerzés és a színészkedés között, ahol a színészek személyes emlékeikre támaszkodnak, hogy mélységet adjanak egy szerepnek.

„Amikor látod, hogy a színészek egy jelenetet játszanak, és összetört a szívük, vagy traumát élnek át, vagy valami nehézséget élnek át, az valószínűleg azért van, mert korábbi élettapasztalataikra támaszkodnak, amelyek ösztönzik őket a munkára” – magyarázza. „A zenében is ugyanez van. Mi van azokkal, akik a gyerekkorukról és a neveltetésükről írnak? Azt kérdezik az emberek: „Miért beszélünk erről, amikor már 32 éves vagy?” Nem, nem kérdezik. Még csak nem is kérdőjelezik meg.”

Perrie számára ez az album nem csak a saját történetének elmeséléséről szólt, hanem arról is, hogy békét kössön vele. A zenét terápiának tekinti. Egy helynek, ahol a régi sebek megnyugodhatnak, ahol megünnepelheti az örömöt, és ahol megbékélhet azzal a személlyé válásával, akivé lett. Az eredmény nem csak egy művész portréja, hanem egy nőé, aki teljes mértékben birtokolja a múltját, jelenét és jövőjét.

Mint korábban említettem, nem ritka, hogy a közösségi médiában Perrie Edwards fellépésének videóival találkozunk, ami jól mutatja, mennyire várják rajongói a visszatérését a színpadra. Bár még nincsenek megerősített turnédátumok, ő utal rá, hogy valami készül.

„Remélhetőleg jövőre biztosan” – nyilatkozza.

A csoporttagból szóló előadóvá váláshoz nem csupán kreatív átállásra volt szükség a stúdióban. Az első önálló fellépés újfajta nyomást jelentett, amire nem számított.

„Azt hiszem, tudni, hogy minden szem rám szegeződik [nevet], az őrület. Mert amikor egy csoportban vagy, tudod, hogy az emberek bizonyos tagok miatt vannak ott, és ez olyan, mint egy teljes show, és te valahogy mindennek a közepén vagy. Amikor szólóelőadó vagy, akkor olyan, hogy „ó, a francba, rajtam múlik”. Ha elcseszem, akkor tönkretettem. Az egésznek vége [nevet]. Az egész hajó rajtam múlik. Én vagyok a kapitány.”

Szavai valódi sebezhetőséget tükröznek; a félelmet, hogy a Little Mix bandatársainak közös felelőssége nélkül ki lesz téve. Az egész előadás megtartásának gondolata ijesztő volt.

„Nem tudtam, hogyan tudnám megtartani a színpadot” – emlékszik vissza.

Szólóprojektje elindítása óta néhány fesztiválfellépéssel és egy intimebb koncerttel tesztelte a terepet, hogy megünnepelje albumának megjelenését. Az idegesség, ahogy mondja, nem tartott sokáig.

„Azt hiszem, bármilyen ürügyre, hogy színpadra állhassak, ott vagyok, csak írd fel a nevem. Egyszerűen imádom. Semmi sem hasonlítható ahhoz az adrenalinhoz.”

Úgy tűnik, a színpad továbbra is az a hely, ahol a legélénkebbnek érzi magát. Megkérdezem, hogy kellett-e átképeznie a hangját a teljes szólókoncert követelményeinek megfelelően, és ő habozás nélkül válaszol.

„Teljesen igazad van” – feleli. „A Forget About Us volt az első kislemezem, az első debütálásom. Emlékszem, hogy azt gondoltam: „Hogy a fenébe fogom ezt a dalt élőben énekelni?” Nyilvánvalóan Ed Sheeran írta, és ő elég gyors, rap-szerűen énekel. Millió szöveget sűrít egy kis szakaszba, ilyen típusú dal. Azt gondoltam, nem hiszem, hogy ezt élőben el tudom énekelni. Túl gyors. Emlékszem, hogy azt gondoltam: „Jézusom.” De most már annyiszor elénekeltem, hogy belejöttem a ritmusába, és már nem gond. A légzésmód, az biztosan nagy különbség volt. Mert néha csak egy három soros kis szakaszra készülsz fel. Most pedig mindenre. Szóval sok volt, de izgalmas és szórakoztató volt.”

Ez a keveredés a félelem és az izgalom között úgy tűnik, meghatározza művészetének ezt a fejezetét. Perrie még mindig keresi a ritmusát, de egyre nagyobb önbizalommal és egyértelmű vágyakozással teszi ezt, hogy bebizonyítsa, nem csak képes, hanem készen is áll. Debütáló, önmagáról elnevezett albumának anyaga az eddigi élettapasztalatainak krónikája, egy számvetés azzal az úttal, amely ide vezette őt.

(c) Saját fordítás!