Powell és Pressburger 1948-as filmjének, A vörös cipőknek a főszereplője nem azért táncol, mert ő úgy akarja. Nos, eleinte akart, de azért táncol, mert a cipők megkövetelik tőle. Miután a testéhez rögzültek, a cipők a fellépést gyönyörű fogságba változtatják – a lába ijesztő külső akarat hatására mozog, átdobva őt a színpadokon, a városokon, az odaadás és a megsemmisülés közötti törékeny határon. A cipőket nem érdekli a balerina túlélése. Az egyetlen parancsuk az, hogy ő tovább mozogjon. A film őrült csúcspontján a színház teljesen feloldódik. A színpad a végtelenbe tágul. A közönség eltűnik, csak a táncosnő és a kényszer marad. Ahogy a balettmester, Borisz Lermontov közömbösen megjegyzi: „Ó, végül meghal.” A piros technicolor dicsőségében ragyogó balettcipők sértetlenek maradnak. Türelmesen várnak. Mindig lesz egy másik lány.

A popsztárság gépezete már korán rászorul egy lányra. Meghatározza a viselkedését, és a tapsot úgy adagolja neki, mint az oxigént. És amikor eljön az idő, ha igazán szerencsés, megtanulja, hogyan szabaduljon ki a szorításból anélkül, hogy elfelejtené, hogyan kell táncolni. Jade Thirlwall már korábban is túlélte ezt a helyzetet.

A JADE a Little Mix nevű összetett szervezeten keresztül került a köztudatba: ez a 2010-es évekbeli brit pop lánycsapat – amelynek tagjai Thirlwall, Perrie Edwards, Leigh-Anne Pinnock és Jesy Nelson voltak – az X Factor (UK) műsorából indult, és az a tény, hogy egy évtizeden át a globális popzene csúcsán maradtak, kis csoda volt. A lánycsapatok a gyors felemelkedésre vannak tervezve. Rengeteg fényt árasztanak, majd a nyilvánosság nyomása alatt szétesnek. A Little Mix minden ipari logikával és a popzene történelmi előzményeivel ellentétben elpusztíthatatlannak bizonyult, és ezzel megteremtette a strukturális és kereskedelmi alapot a 2020-as évek poplánycsapatai számára: a KATSEYE, a TWICE és a BLACKPINK számára.

A Little Mix egykori tagjai továbbra is baráti viszonyban vannak egymással (az újraegyesülés lehetőségének ajtaját legalábbis JADE részéről nyitva hagyták: „EZ CSAK EGY KIBASZOTT SZÜNET!” – kiáltotta fel, miután tavaly augusztusban egy koncert közepén meglátta Perrie-t és Leigh-Anne-t). Egy nemzetközileg elismert popcsapat átlagos volt tagja számára tapintatlanságnak számít, ha valaha is elismeri korábbi tagságát a zenekarban, ezért inkább az amnéziás hozzáállást választja e örökség iránt. Így amikor megkérdezem JADE-től, mi készteti pontosan arra, hogy elutasítsa ezt a szólókarrierje által kiváltott ambivalenciát, ő megnyerő egyszerűséggel válaszol:

„Egyszerűen őrülten büszke vagyok arra, amit a lányokkal elértünk. Egy lánybandának nagyon nehéz sikeresnek lenni, és hogy mi ennyi ideig – vagyis egy évtizedig – kitartottunk, az nem kis teljesítmény a zeneiparban, különösen egy poplánycsapat számára. Miért ne örülnék ennek?”

Így hát elkerülhetetlen volt, hogy JADE debütáló albuma visszatérjen a zeneiparban eltöltött gyerekkorára. Az album a fellépés örömeivel és perverzióival foglalkozik – valamint azzal a megfoghatatlan érzelmi szerződéssel, amely akkor jön létre, amikor egy nő beleegyezik abba, hogy a nyilvánosság előtt éljen. Madonna színházi maximalizmusának és a Motown érzelmi dramaturgiájának hatására a THAT’S SHOWBIZ BABY! a függőségről szól: arról az eufóriáról, amikor egy sötét teremben visszakiáltják a nevedet. Arról a pszichés átalakulásról, amely akkor következik be, amikor a külső megerősítés elválaszthatatlanul összekapcsolódik a belső értékkel. Az album deluxe változata, a THAT’S SHOWBIZ BABY! THE ENCORE kiterjeszti ezt a boncolást – a „Church” című dal egy szerelmeslevél az LGBTQIA+ rajongóknak, a „This Is What We Dance For” pedig a zeneiparban eltöltött időt kísérő állandó szorongások bevallása.

„Szerintem a popsztárok nem szívesen ismernék be, mennyire rabjai ennek” – mondja. „Az ember tényleg rabjává válik az ilyenfajta dicséretnek. Nem feltétlenül élvezem a hírnevet – nem szeretem, hogy nem tudok észrevétlenül sétálni –, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem imádom hallani, ahogy a rajongók sikítanak, vagy velem együtt éneklik a dalokat.”

A THAT’S SHOWBIZ BABY! mindenekelőtt azt a bizonytalan középútat foglalja el, amelyet mindenki jól ismer, aki már szeretett olyasvalamit, ami egyúttal ártott is neki. Ebben az értelemben tehát ismét a korábban említett függőségnél találjuk magunkat. Az album vezető kislemeze, az „Angel of My Dreams” mélyen beleszúr ebbe a függőségbe, olyan szöveggel, amelyet ő maga „tragikusan őszintének és kétségbeesettnek” ír le.

„A zeneipar felemésztette az életemet” – meséli, mintha JADE egy exéről bizalmaskodna nekem. „Sok áldozatot hoztam, hogy részese lehessek. Sok kapcsolatom volt, amikor tudtam, hogy soha nem fogom azt a személyt a zene elé helyezni. A zene volt életem szerelme. És, tudod, mint minden mérgező kapcsolatnak, ennek is vannak jó és rossz oldalai.”

Ez a dinamika – az autonómia és az alávetés közötti ingadozás – formálisan is visszatükröződik a THAT’S SHOWBIZ BABY! hangzásvilágában. Az album szándékosan mozog a műfajok között, elutasítva a koherenciát az érzelmi hitelesség javára. Az „Angel of My Dreams” egy boldog illúzió állapotában kezdődik, nyitó szakaszai dúsak és áhítatosak, mielőtt becsapná a hallgatót, ami kitörölhetetlen hangzási túlterhelést eredményez. A „Fantasy”, a libidinózus túlzásokkal teli ellenpontja, teljes mértékben átadja magát az eskapizmus kábító örömeinek. Tiszta, rapszodikus pop elemeiben a vágy mesterségességében gyönyörködik.

JADE az iparág iránti rendíthetetlen szeretete – mindennek ellenére – kézzelfogható, miközben újra bemutatkozik az amerikai kontinensen. Főszereplőként turnézik, amelynek keretét azok a klasszikus színházak adják, ahol jelenleg fellép, és amely egy olyan varieté-műsor formájában van felépítve, amelyben ő maga adja elő az összes számot: kabarészénekesnő, diszkóevangelista, slapstick-komikus, messiás-szerű alak, aki esténként „Evita-pillanatát” adja elő egy erkélyről egy csapat lánynak és melegnek. Színházi műveltsége a Cabaret, a West Side Story és az A Chorus Line által átitatott neveltetéséből fakad. Amikor a THAT’S SHOWBIZ BABY! koncepcióként kristályosodott ki, a színpadi megvalósítás természetesen következett:

„Tudtam, hogy színházakban fogok fellépni, így azt gondoltam: hogyan hozhatunk létre egy olyan műsort, amely megtestesíti az album szellemiségét, de ugyanakkor megőrzi azt a káoszt is? Tisztában vagyok vele, hogy még nem vagyok óriási sztár” – mondja –, „szóval az volt a cél, hogy a produkció a lehető legdrágábbnak és legátgondoltabbnak tűnjön.”

JADE színpadi sokoldalúsága az iparág iránti mélyreható megértésén alapszik. Ha ez a mérgező kapcsolat tanított neki valamit, az a túlélés művészete, több mint egy évtized után:

„Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy jó popsztár legyél, kaméleonnak kell lenned” – mondja nekem. „Alkalmazkodnod kell a korhoz… egy jó popsztár jobban ismeri a rajongóit, mint bárki más. Nem csak a zene számít – hanem a koreográfia, a színpadi megjelenés, a jelmezek, a személyiség is. Annyi mozgó alkatrész van, ezért is a pop az egyik legnehezebb műfaj, amelyben hosszú távon sikeres lehet az ember.”

„A zeneiparban lenni elég kegyetlen dolog” – folytatja. „Amikor ezt megérted, és a saját előnyödre tudod fordítani a játékszabályokat, akkor jössz rá a lényegre.”

Ez a megértés – a zeneipar alapvető működési mechanizmusa, mesterségessége, valamint az újjászületés iránti ciklikus vágya – inspirálta őt az óceán átkelésére, miközben észak-amerikai turnéjára indul.

„Tényleg olyan érzés, mintha újrakezdeném” – mondja –, „de most már tudom, ki vagyok… a siker fogalmam más lett.”

JADE-et az Egyesült Államokban – különösen a queer közösségek körében – azonnal és lelkesen fogadták. Elmondja, hogy egyáltalán nem számított ilyen hatalmas támogatásra, ami meglepetésként ért engem, a Los Angeles-i újságírót; én pedig elmondom JADE-nek, hogy dalai gyakran hallhatók a fuvarmegosztó autók hangszóróiból és a West Hollywood-i táncparkettekről, és alig lehet olyan beszélgetést találni, amelyben ne őt emlegetnék „Mother”-ként. Ez a hír egyszerre tölti el örömmel és szórakoztatja:

„A melegek teljes erővel támadnak.”

Ez a közönségbeli változás volt az, ami végül JADE érzékenységéhez illeszkedett. A camp-jellegű színháziasság, az önreflexív melodráma és az identitás mint előadás velünk született koncepciója olyan queer logikák, amelyekben JADE már régóta otthonosan mozog. Olyannyira, hogy a „Fantasy” című kislemezének megjelenését egy csomó ironikus aprósággal ünnepelte – a rajongókat Fantasy márkájú anális dugókkal, anális gyöngyökkel és rengeteg szemkötővel látta el. Nyugodtan mondhatjuk, hogy JADE simán vette az átalakulást. Ugyanakkor azt tapasztalja, hogy sok régi Mixer visszatért a barikádra, hogy tanúja legyen a Messiás visszatérésének.

„Itt az Egyesült Államokban” – mondja – „vannak rajongók, akik azt mondják nekem: »El sem hiszem, hogy végre itt vagy – már 2011 óta várunk arra, hogy fő fellépőként lépj fel.« Megértem őket, és én is így érzek. De az is szuper, hogy a koncerteken olyan sokan vannak, akik nem igazán ismerték a Little Mixet, és egyszerűen csak szólóelőadóként szeretnek engem. Örülök mindkettőnek – a régi és az új rajongóknak is.”

Végül is éppen ez a sokszínű rajongótábor tette lehetővé számára, hogy számtalan saját turnét szervezzen – a Mixers tagjai, akik tíz évvel ezelőtti emlékeket őriznek, és a huszonévesek, akik most találkoznak vele először a diszkófények alatt.

„Mi, a lányok mindig is arról álmodtunk, hogy saját turnét szervezzünk” – meséli nekem. „Úgy érzem, mindig a csapatért is csinálom, nemcsak magamért. Ez egy valóra vált álom.”

JADE elmondása szerint a következő egy évre szóló terve az, hogy mindezt újra megcsinálja: új albumot ír, mindenhova elutazik, a szobáit kicsit nagyobbá, a világát pedig kicsit tágabbá teszi. Elsőre meglepő hallani, hogy egy művész, aki ilyen jól ismeri a zeneipar viszontagságait, ilyen magabiztosan beszél arról, hogy továbbra is benne akar maradni. De a kapcsolata a gépezettel most már egészen más: ha Powell és Pressburger vörös cipői a pusztulásba vezető táncra csábítottak, úgy tűnik, JADE megfogta a cipőfűzőjüket. Most már ő irányítja a koreográfiáját – a taps továbbra is mámorító, rajongói pedig őrülten rajonganak érte. Ő és a cipők között kölcsönös megértés van: amíg ő irányít, addig nem fog leállni.

„Azt hiszem, számomra az az álmom, hogy fejlődjek – újra meg fogom lepni az embereket” – mondja. „Nagyobb helyszíneken szeretnék turnézni, több helyre szeretnék eljutni.” A kezeire néz, kifelé fordítja őket, és megméri a szélességüket. „Szeretném, ha nagyobbak lennének.”