Leigh-Anne Pinnock számára az elmúlt néhány év nem csupán a szólókarrierről szólt, hanem arról is, hogy megtanulja, mit jelent önmagára támaszkodni. Kiderült, hogy az, hogy elhagyta a brit pop történetének egyik legnagyobb lánybandáját, ahol egy évtizedet töltött, és szólókarriert kezdett, nemcsak teljesen új hangzást eredményezett, hanem egy teljesen új definíciót is adott annak, hogy mit jelent önmagunkat támogatni. A nagy kiadók és a bandatagok támogatásának hiányában a függetlenség arra késztette, hogy az ösztöneire hallgasson, befektessen magába, és bízzon egy olyan csapatban, amely hisz a víziójában.

„Emlékszem arra a telefonszereplésre a menedzseremmel, amikor közölte, hogy a Warner nem akarja a zenéimet. Az első dolog, amit mondtam, az volt: »Akkor megyünk.« Ennyi volt, egy pillanatig sem haboztam, csak annyit mondtam: »Szia!«” – állítja. „Magamnak kellett meghoznom ezt a döntést.”

Pinnock nem egyedül áll a zeneipart irányító elavult hatalmi viszonyok iránti ellenszenvével – Taylor Swift jól dokumentált masterfelvételeinek visszaszerzésétől Chappell Roan tavalyi Grammy-gálán elhangzott, a mentális egészség védelmének javítását szorgalmazó felhívásáig egyre több női művész követeli vissza művészi alkotásai feletti tulajdonjogát, és írja át karrierje feltételeit.

Február 20-án jelentette meg debütáló szólóalbumát, a My Ego Told Me To-t. Az ambiciózus, 15 dalt tartalmazó lemez meghatározza ezt az új korszakot – az újonnan megszerzett alkotói szabadságtól kezdve a kialakítani kívánt hangzásig és az általa megcélzott művészi identitásig. Az album zeneileg és kulturálisan egyaránt szándékosan személyes hangvételű, gyökerei pedig a karibi hatásokban rejlenek, amelyek között nőtt fel. A család és az emlékek alkotják az album érzelmi magját, a nagyszülei bátorító szavainak hangfelvételétől, amelyeket a „You ARE a Star” közjátékba szőtt, az album zárószámának, a „Heaven”-nek az altatódal-szerű gyengédségéig.

Ez az önreflexív szemlélet arra késztette a Buckinghamshire-ben élő művésznőt, hogy újragondolja eddigi zenei pályafutását, és arra ösztönözte, hogy nyilvánosan is kiálljon a fekete nők brit popzene terén szerzett tapasztalatai mellett. A stúdió mellett 2021-ben megjelent a BBC Race, Pop and Power című dokumentumfilmje, énekhangjával közreműködött a Together For Palestine jótékonysági kislemezén, a „Lullaby”-n, és társalapítója lett a The Black Fundnak, majd később tiszteletbeli doktori címet kapott a faji egyenlőségért és az anti-rasszizmusért végzett munkájának elismeréseként. Folyamatosan használja a közönségét, hogy beszéljen a reprezentációról, az iparági egyenlőtlenségekről és arról, mennyire fontos lehetőségeket teremteni a következő generációs popsztárok számára. Ezzel a 34 éves énekesnő nem csupán sikeres szólóelőadóvá vált, hanem a szakmába belépő fiatal fekete lányok számára is példaképpé.

Kevesen ismerik jobban karrierjének alakulását, mint a brit énekes, dalszerző és producer, MNEK. Mindkét művésznek a 2010-es évek elején ugyanazon a nagyipari popvilágban kellett boldogulnia; ugyanazon menedzsmentrendszeren keresztül törtek fel, és végül együttműködtek, miközben Leigh-Anne a Little Mix tagjaként tevékenykedett. MNEK segített kialakítani a csoport hangzásvilágát néhány legnagyobb slágerükben, köztük a „Touch”, a „Power” és a „No More Sad Songs” című dalokban. Azóta a popzene egyik legkeresettebb dalszerzőjeként szerzett magának hírnevet: 2018-ban megjelent a Languages című albuma, emellett számos, a műfajok határain átívelő, iparágvezető művésznek írt dalszövegeket, legutóbb egy másik neves fekete brit popművész, PinkPantheress globális slágerének, a „Stateside + Zara Larsson”-nak a remixéhez. MNEK, aki elkötelezett híve a zeneiparban alulreprezentált hangok felerősítésének, 2019-ben megalapította a Proud Soundot, egy dalszerzői tábor, amely biztonságos, támogató környezetben segíti a queer dalszerzőket. A program végzősei között található Tom Aspaul, Jordan Mackampa, Lozeak, Låpsley és Shura.

Most mindketten hasonló pályafutási kereszteződéshez érkeztek: történeteiket kamatoztatják, saját csapatokat építenek, és újragondolják, milyen formát ölthet a támogatás a hagyományos iparági struktúrákon kívül.

MNEK: Ez a szám a BRICKS „I Support You” című kiadása. Ugyanannyi ideje vagyunk a szakmában. A Modest! Management csoport tagjai voltunk, ahol a „támogatás” csúcspontján voltunk, vagyis annak az elképzelésnek a csúcspontján, hogy milyen is a támogatás, most pedig olyan helyzetben vagyunk, ahol újra kell gondolnunk, hogy milyen is a támogatás, sőt, önellátóaknak is kell lennünk. Hogyan élted meg ezt az átmenetet a karriered kezdetétől mostanáig?

Leigh-Anne: Már 15 éve vagyok ebben az iparágban, és miután az X Factoron keresztül kerültem ide, majd egyenesen a Sycohoz kerültem, leszerződtem, aztán pedig a Modest!-hez, egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, és ez furcsa módon végigkísért. Ilyen fiatalon belépni ebbe az őrült iparágba nem valami, amit könnyedén lehet venni. Teljesen viharos időszak volt.

Ha azonban előretekintünk néhány évvel, és megnézzük, hogy most itt vagyok független művészként, az egészen más helyzet. Most már rendelkezem mindazzal a tapasztalattal, amit felhasználhatok. Ha ez nem lett volna meg, sokkal jobban féltem volna a függetlenségtől. Őszintén szólva, ez egy kicsit őrült utazás volt. Szerintem van valami ijesztő abban, hogy nincs támogató rendszer és hálózat. Nehéz függetlennek lenni. Bármennyi tapasztalatom is van, ez mégis egy teljesen más utazás. Most sokkal jobban kell bízni a megérzéseimben. A saját pénzemet kell felhasználnom; a Little Mix-szel nehezen megkeresett pénzemet.

MNEK: Olyan környezetből jössz, ahol olyan emberek vesznek körül, akik hajlandóak befektetni beléd, és így azt gondolod: „Rendben vagyok, ez szuper.” De valójában sokkal nagyobb lépés az, ha magadba fektetsz be, amikor azt mondod: „Oké, úgy gondolom, ez elég volt, és most magamba fogok befektetni.” Most kezdek bele a következő albumomba, függetlenné válok, és tényleg befektetek magamba, a Little Mix-ből nehezen megkeresett összes pénzemet magamba fektetem.

Szoktam a [kiadó] támogató rendszerét. Ez az a támogató rendszer, amit az elejétől fogva ismertél, és ez most megváltozott. Most kifelé nézel, olyan emberek felé, akiknek nincs meg mindez, nincs Modest!, nincs Syco. Ki támogat téged, és gondolja, hogy a cuccod most tűzbe jön?

Leigh-Anne: Őszintén szólva, nagy különbség van aközött, hogy van-e olyan támogatói hálózatod, amely ténylegesen támogat téged. Amikor a lányokkal voltam, az első albumunkkal egyből az első helyre kerültünk, minden egyik napról a másikra sikeres lett. A kiadók pont ezt keresik; imádják ezt. Aztán leszerződtem a Warnerhez, és az első évben úgy tűnt, minden rendben megy, de aztán eljutottunk egy pontra, ahol már egyszerűen nem volt meg az a támogatás. Képzeld el, hogy beragadsz valamibe – ami szerintem sok művésznek megfordult már a fejében –, és nem látsz kiutat, nincs támogatás, pedig leszerződtél. Őrült helyzet. Nincs jobb érzés, mint kijutni onnan, és a saját dolgodat csinálni. Igen, nehéz függetlennek lenni, de most már te irányítod a dolgokat. Az egyetlen, amire igazán szükséged van, az a magadba vetett hit, és senki sem fog úgy támogatni, mint te magad. Tényleg bíznod kell abban, amit csinálsz. Személy szerint határozottan úgy gondolom, hogy ez a legjobb hely számomra. Te hogy érzed magad?

MNEK: Félek, ijesztő, de ugyanakkor nagyon izgalmas is. Nem kell mások mércéje szerint mérned magad, csak a sajátod szerint. Jobban tükrözöd azt, ami számodra valóságos. Követtem az albumodat, és egyébként gratulálok, nagyon örülök neked. Nagyon szeretem a „Tight Skirt Up” és a „Heaven” című dalokat. Kik azok az emberek, akik szerinted támogattak ebben az független korszakban, abban, hogy megalkosd a fejedben lévő albumot és kiadd?

Leigh-Anne: Természetesen magam. Őszintén hittem magamban, és egy pillanatig sem haboztam. Ott van még Sairah, a nővérem, aki a menedzserem. Őszintén szólva, ez a támogatás felbecsülhetetlen, mert szerintem szükség van legalább egy olyan emberre a háttérben, aki megérti és látja, miről van szó. Bármennyire is fontos hinni magadban, ehhez egy egész csapatra is szükség van. Egyedül nem tudnánk megcsinálni; egy lemez kiadásának rengeteg különböző aspektusa van. Most a Virgin Musicnál vagyok, ők az én független kiadóm, és hihetetlenek. Teljesen más világ az, amikor olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik megértik és szeretik, amit csinálok. Nagyon jó érzés. Mindig azt mondtam, hogy meg kell találnom a csapatomat és azokat az embereket, akik igazán hisznek bennem, és most tényleg úgy érzem, hogy megtaláltam őket.

MNEK: Ez biztosan olyan, mint az éjszaka és a nappal közötti különbség, mert mindig érezni lehet, ha a kulisszák mögött dolgozók nem élik át igazán a dolgot, és számukra ez csupán egy munka. Olyan embereket akarsz magad mögött tudni, akik ugyanolyan lelkesek, mint te. Éppen most építem fel magamnak azt a csapatot, ahol balra és jobbra nézve érzem, hogy nagyon támogatnak és megértenek, és hogy egy hullámhosszon vagyunk, mind ugyanazt a kottát olvassuk. Ez felbecsülhetetlen érzés.

Fekete, meleg férfiként készülök belevágni ebbe az új korszakba, de a fekete lányok története a popzenében olyan régi, mint az idő. Ez a támogatás egy másik árnyalata: felismerni, hogy vannak más lányok is, akik ugyanezt élik át, vagy átélték a múltban, és lesznek még többek is, akik a jövőben is át fogják élni. Hogyan boldogulsz fekete lányként a popzenében? A popzenét a legáltalánosabb értelemben használom, mert az emberek a popzenét stílusként értik, de a pop egyben azt is jelenti, hogy népszerű, nagy költségvetésű és mainstream legyen.

Leigh-Anne: Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Olyan sokszor fordult már elő, hogy a rajongóim odajöttek hozzám, és azt mondták: „Olyan inspiráló vagy, folytasd csak, amit csinálsz, te vagy a fekete közösség szószólója.” Minden alkalommal, amikor ezt hallom, extra erőt ad, hogy folytassam, amit csinálok. Még az is őrületes számomra, hogy az albumom a top 3-ba került, és történelmet írtam azzal, hogy én vagyok az első fekete tagja egy brit lánybandának, aki bekerült a top 5-be. Az ilyen nagy dolgok elhitetik velem, hogy egy magasabb cél érdekében vagyok itt. Ha több ajtót tudsz megnyitni a következő fekete lány előtt a popzene világában, akkor csak folytasd, amit csinálsz. Még amikor a csoport tagjaként tevékenykedtem, mindig is használni akartam a hangomat, és ezért készítettem el a Race, Pop, and Power című dokumentumfilmet. Továbbra is kiállni akarok az ügy mellett, de ez néha megterhelő számomra, mert azt gondolom magamban: „Miért nem vagyok ott? Miért vagyok még mindig itt? Ó, azért, mert tízszer keményebben kell dolgoznod.” Ez tényleg kimerítő, tényleg az.

Néha elgondolkodom: vajon nem kellett volna-e egy könnyebb utat választanom, és inkább a zenekar stílusához hasonlóbb zenét csinálnom? De aztán rájövök, hogy akkor valószínűleg még mindig ugyanott tartanék, ahol most. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy olyan zenét csinálok, amit szeretek, és amiben önmagam lehetek. A zeném inkább a reggae-ben gyökerezik, és úgy érzem, a karibi zene megérdemli, hogy ünnepeljék, és hogy a mainstream részévé váljon. Ha most én lehetek az a művész, aki ötvözi a reggae-t és a popot, és megalkotja a saját stílusát, akkor egyszerűen csak folytatom ezt az utat. Az albumra érkező reakciók hihetetlenek voltak, és ezt nem veszem könnyedén. Olyan sokáig vártam erre az albumra, és igazán különleges érzés látni, hogy megérinti az embereket, és milyen érzéseket kelt bennük. Ezek a reakciók motiválnak arra, hogy folytassam.

MNEK: 100%-ig. Megértettem azt a vágyadat, hogy a zenédben megérintsd a karibi gyökereidet, és szerintem ez jól sikerült, remekül hangzik. Frissnek hangzol, önmagadnak hangzol, és ez neked is jelent valamit. Érdekes, mert lehetnek olyanok, akik szerint ez nem hiteles, és ez mindig a saját népünktől jön – fekete, brit, karibi emberektől –, akik azt mondják: „Ó, ez nem hiteles.” De ez az első albumod, ez az első alkalom, hogy bárki láthatja a víziódat, csak tőled, arról, hogy mit akarsz csinálni. Ez az első alkalom, hogy lehetőséged nyílt arra, hogy azt csináld, amit szeretnél. Amikor ezt láttam – nyilvánvalóan a szakmában vagyok, de emellett szörnyen sokat vagyok online is –, azt gondoltam, bárcsak az emberek egy kicsit békén hagynának téged, és hagynák, hogy kísérletezz, jól érezd magad a stúdióban, és azt a zenét csináld, amit szeretnél.

Leigh-Anne: Egy kicsit megérintett a dolog, mert ugyanabban a lélegzetvételben valaki azt mondta: „Csak popzenét kéne csinálnia”, vagy „Nem kéne ilyen dolgokkal kísérleteznie”, és – ahogy mondtad – „nem hiteles”. Aztán egy másik lélegzetvételben meg azt kérdezik: „Hol vannak a fekete popénekesnők?” Nem láttok minket, mert lealáztok minket. Nem engeditek, hogy boldoguljunk, és nem támogattok minket. Ugyanezt tették Chloe Bailey-vel és Normanival is. Ez egy ördögi kör, és nagyon frusztráló. El tudod képzelni, ha mindenki támogatna minket, milyen felemelő érzés lenne, és ugyanazokban a körökben mozoghatnánk, mint a többiek?

MNEK: A fehér előadóknak megengedett, hogy más dolgokat csináljanak; kísérletezhetnek. Nem szorítják őket szűk keretek közé. Ez nem arról szól, hogy nem lennének hitelesek; egyszerűen csak arról, hogy „ez popzene”. Szerintem nagyszerű, hogy képes vagy élvezni azokat az embereket, akik támogatnak téged. Tudom, hogy amikor kiadtam az első albumomat, annyira azokra koncentráltam, akik nem támogattak, vagy azokra, akiktől reméltem, hogy támogatni fognak, és ez megakadályozott abban, hogy élvezzem a jó dolgokat, amik ebből fakadtak. Az igazi közönségemhez, a queer fekete gyerekekhez szóltam. Kijött az albumom, és ők azt mondták: „Oké, tényleg úgy érzem, hogy látnak és hallanak minket.”

Van egy Proud Sound nevű írói táborom, amit queer dalszerzőknek és producereknek szervezek, hogy olyan helyeken érezzék magukat láthatónak és hallhatónak, ahová valószínűleg egyedül nem jutnának be. A nővéreddel együtt alapítottátok a The Black Fundot. Mit jelent számodra egy ilyen kezdeményezés létrehozása?

Leigh-Anne: Emlékszem, még a dokumentumfilmem elkészítése előtt is szerettem volna létrehozni valamiféle alapítványt, mert úgy éreztem, hogy csak beszélek erről a kérdésről, de nem teszek eleget a cselekvés terén. Meg akartam alapítani a The Black Fundot, ami egy olyan pénzalap, amelyből fekete jótékonysági szervezeteket és a fekete közösségekért dolgozó különböző szervezeteket támogatunk. Az évek során nagyszerű munkát végeztünk – együttműködöttünk a Grounded Sounds-szal, és bemutatót szerveztünk fiatal zenészeknek; ők különböző producerekkel és dalszerzőkkel dolgoztak együtt, majd tartottunk egy bemutatót, ahol mindannyian felléphettek, ami fantasztikus volt. Még rengeteg dolog van, amit szeretnék csinálni. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy igazán szeretném a zeneiparban a fekete nőket és az én helyzetemben lévőket, a fekete női popsztárokat a középpontba állítani. Úgy érzem, erről sokat lehetne mondani; mindannyian így gondoljuk, de nem történik elég cselekvés. Az utóbbi időben sokat gondolkodtam ezen és azon, hogy mit tehetek.

MNEK: Szerintem ez nagyszerű, de gondolom, ez egyszerre áldás és átok is. Fantasztikus, hogy van ez a stafétabot, amit a kezedben tarthatsz, és amit valami nagyobbnak érezhetsz, mint a zene, sőt, mint magadat is. De persze ugyanakkor csak létezni akarsz, és azt csinálni, amit csinálsz, még ha csak magadért is. Az olyanok, mint én, ezt látják, és azt mondom: „Leigh-Anne mindig hű maradt ehhez, és ez nem új dolog nála.” Mindig is nagyra fogom értékelni, és csodálatos látni, hogy következetes maradsz. Szerinted így fog kinézni a jövőbeli támogatás, a jövő generációjának támogatása? Láttuk, mit mondtál Manonnak [a Katseye-ből] és mindezt. Így fog kinézni a fekete lányok, a fekete emberek támogatása ebben az iparágban a jövőben?

Leigh-Anne: Az biztos. Néha alábecsülöm a hatalmamat, és mindazt, amit a Little Mixben elértem, valamint azt, hogy én vagyok a csapat egyetlen fekete tagja. Az a tény, hogy nyíltan beszéltem a tapasztalataimról, tényleg úgy érzem, hogy ez segít másoknak anélkül, hogy én magam is tudnék róla. Tudom, hogy ez segíteni fog a következő generációnak. Fiatal fekete lányok jöttek oda hozzám, akik ebben az iparágban dolgoznak, és ezt mondták nekem, és én [meglepődtem]. Anélkül, hogy gondolkodtam volna rajta, máris sok embernek segítettem, és ez egy hihetetlen dolog. Ez ösztönöz arra, hogy csak folytassam. Tényleg úgy érzem, hogy a dolgok jobbra fognak fordulni. Az a tény, hogy egyáltalán beszélünk erről – képzeljék el, hat-hét évvel ezelőtt még nem is beszéltünk erről. Ez még csak téma sem volt. Legalább most itt vagyunk, és megbeszéljük.

MNEK: Ez egy folyamatos párbeszéd, és az a hajlandóság, hogy beszéljünk róla, hogy támogatást nyújtsunk, támogatást fogadjunk el, és hogy ott legyünk az új generáció mellett. A dokumentumfilmedet nézve láttam, hogy ott volt Raye, ott volt Keisha Buchanan, és sokan mások, akiknek hasonló élményeik voltak. Ez is gyönyörű volt látni, hogy több generáció fekete popsztárja állt ott együtt, és azt mondta: „Hallak, érzem, amit érzel, és látlak.”

Leigh-Anne: Őszintén szólva, ezek a pillanatok nagyon megnyugtatnak. Nemrég is, az albumom bemutatóján beszélgettem Cat Burnsszel és Bree Runway-jel. Úgy érezzük, még rengeteg mondanivalónk van. El sem tudom mondani, milyen jó érzés, hogy megértjük egymást, és beszélgethetünk valakivel, aki tényleg érti, miről van szó. Nem gyakran adódik ilyen lehetőségem, ezért amikor mégis, az nagyon sokat segít.

MNEK: Nagyon büszke vagyok rád, és mindig melletted állok. Itt mindig lesz egy rajongód. Sokan támogatnak téged, és minden egyes emberre, aki itt ezt vagy azt mondja, egymillió másik ember jut, aki azt mondja: „Támogatunk téged, és meghallgatunk.”

Leigh-Anne: Köszönöm, és gratulálok a PinkPantheress „Stateside” című dalának Zara Larssonnal készült remixéhez, egyszerűen fantasztikus. Nagyon büszke vagyok rád.

MNEK: Köszönöm.

Leigh-Anne: Nagyra értékelem, amit csinálsz. Csak így tovább!