Az énekesnő öt listavezető kislemezzel és három brit slágerrel valósította meg gyermekkori álmait a popsztárságról, de ennek ára volt. Elmélkedik a hírnévről, a magányról és arról, hogy miért nem érzi többé szükségét a kompromisszumoknak.

Leigh-Anne Pinnock velem szemben ül a menedzsere irodájában, fürtjei fél kontyba rakva a feje tetején, tetőtől talpig zöldbe öltözve. Ez Pinnock kedvenc színe – egy a sok részlet közül, amelyet a Natalie Morris írónővel közösen írt Believe című memoárjában oszt meg.

Pinnock élettörténete, a munkásosztályból meggazdagodott fiatal lányról szóló történet, akinek a pop szupersztárságról szőtt álmai valóra váltak, olyan, mint egy tündérmese. És valóban, a Believe lapjain végigvonulnak a varázslatok. De minden tündérmesében rosszindulatú erők is munkálkodnak, és Pinnock a könyv nagy részét azzal tölti, hogy megpróbálja legyőzni a rasszizmust, amely beárnyékolta az élményeit.

„Mindig azt szoktam kérdezni: „Így kellene éreznem magam, miután megvalósítottam az álmomat?” – mondja Pinnock. „Miért érzem úgy, hogy néha mintha nem is lennék itt? Miért érzem úgy, hogy nem vesznek észre? Miért érzem magam láthatatlannak? Miért nem értékelnek úgy, mint a többieket? Egyszerűen nem éreztem helyesnek.”

Believe úgy fest képet Pinnockról, mint egy félénk, zárkózott gyerekről, aki megbízható, szorgalmas főnöklánnyá érett. Mindig is híres akart lenni – és a szülei, akik azt mondták neki, hogy bármit képes elérni, önbizalmat adtak neki a hírnév hajszolásához.

„Hatalmas popsztár akartam lenni, és mindent akartam, ami ezzel jár. Arra számítottam, amit a filmekben láttam: vörös szőnyegek, rajongók, akik a nevedet kiabálják” – mondja Pinnock.

A The X Factor meghallgatásán való részvétellel gyorsított pályára került, de a valóság szinte a csapat megalakulásának pillanatában beütött, és a hírnév Pinnock számára az elutasítás, az önbizalomhiány és a magány erős koktéljának tűnt.

Ez részben abból fakadt, hogy a rajongók egyértelműen eltérő módon fogadták őt, mint bandatársait, Perrie Edwardsot, Jesy Nelsont és Jade Thirlwallt. Talán elkerülhetetlen, hogy egy zenekar tagjai a népszerűség alapján rangsorolják magukat, de „a fekete lányként” egy túlnyomórészt fehér popegyüttesben, túlnyomórészt fehér közönséggel, Pinnock – csendben – egy olyan problémával küzdött, amely nem volt ennyire egyértelmű. És mégis, annak ellenére, hogy a szórakoztatóiparban dolgozó idősebb fekete emberek figyelmeztették, akik már végigjárták azt a jól kitaposott utat, amelyen ő maga is elindult, sokáig nem engedte meg magának, hogy belegondoljon abba, hogy talán nem másért, mint a faji hovatartozása miatt volt kitéve „fájdalmas és gyakori” elutasításnak.

„Belém ivódott, hogy én vagyok a probléma, és emiatt elvesztettem az önbizalmamat” – mondja most Pinnock, felvázolva, milyen akadályokat ugrott át, hogy áthidalja a szakadékot.

Extra énekórákat vett, keményebben dolgozott a táncstúdióban, megpróbált többet beszélni az interjúkban, és többféle esztétikát is kipróbált, kétségbeesetten próbált egy olyan identitást kialakítani, amely tetszett neki – és közben elvesztette autentikus énjét.

„Én voltam az a lány, aki bevilágította a szobát” – mondja, és a hangja megtört. „A többi lány mindig kedvesnek és gondoskodónak mondott. Mindenki látta a jellememet. Miért bánnának így a kedves, gondoskodó lánnyal? Soha nem értettem.”

Kilenc évnek kellett eltelnie – kilenc évnek, amikor a rajongókkal való találkozással kapcsolatos szorongással kellett megbirkóznia, és olyan közönség előtt kellett fellépnie, akik közömbösek voltak a jelenléte iránt -, mire Pinnock kezdte elfogadni, hogy a probléma nem személyes. A Believe abban a pillanatban, 2020 márciusában kezdődik, amikor a Little Mix először látogatott Brazíliába. A headliner fesztiválfellépésükre megjelent rajongók többsége fekete volt, és Pinnock felidézi az érzelmek elsöprő hullámát, amit akkor érzett, amikor először hallotta, hogy több ezer ember a nevét skandálja.

„Mindig is tudtam, hogy vannak fekete nők, akiket megérintek, de nem láttam őket. Nem voltak ott a koncerteken vagy a rajongói eseményeken” – mondja. „Brazília monumentális volt abban, hogy segített megérteni mindazt, amit az alulértékeltség és a láthatatlanság érzésével kapcsolatban éreztem. Megerősítette azt, amit éreztem. De nem vette el a fájdalmat, mert ez továbbra is megtörtént. Visszajöttem az Egyesült Királyságba, és még mindig éreztem.”

Néhány hónappal később, a járvány csúcspontján, George Floydot egy minnesotai rendőr meggyilkolta, és a világ nyíltan számot vetett a rasszizmus hatásaival. Négyszemközt Pinnock már elkezdte lepakolni magáról az évek során rá nehezedő terhet, és bizalmasan beszélt a zenekartársának, Thirlwallnak, akinek édesanyja egyiptomi és jemeni származású, valamint néhány háttértáncosnak, akikkel szoros kapcsolatot ápolt. De nyilvánosan soha nem beszélt a faji hovatartozásról. Floyd meggyilkolása és az azt követő példátlan figyelemfelkeltés arra késztette, hogy megossza saját tapasztalatait egy érzelmes videóban, amelyet az Instagram-fiókjára tett közzé.

A válaszok elsöprő szimpátiát váltottak ki, és Pinnock úgy érezte, erőt kapott ahhoz, hogy változtasson a dolgokon. Dokumentumfilmet készített a BBC-vel, Leigh-Anne: Race, Pop & Power (Faj, pop és hatalom) címmel, de ellenérzésekbe keveredett, amikor a projektet eredetileg Leigh-Anne munkacímmel jelentették be: Colourism & Race címmel. Világos bőrű fekete nőként (Pinnock szülei mindketten vegyes bőrűek, és ő maga is jamaikai és bajan származású) úgy vélték, hogy nem ő a megfelelő személy arra, hogy egy olyan vitát vezessen, amely arról szól, hogy a fehér kiváltságok milyen árnyaltan érintik a fekete közösséget, és különösen a sötét bőrű fekete nőket.

A visszahatás helytelen volt. Amikor a dokumentumfilmet leadták, Pinnock leült fekete művészekkel – köztük Keisha Buchanannel a Sugababesből és Alexandra Burke-kel, aki 2008-ban megnyerte az X Factort -, hogy lerántsák a leplet arról, milyen különböző mértékű diszkriminációval szembesültek pályafutásuk során. Amikor Pinnock azon tűnődik, hogy vajon egyáltalán bekerült volna-e a Little Mixbe, ha sötétbőrű lenne, Buchanan elgondolkodva válaszol, és a fekete kultúra „menőnek” vélt voltát, valamint a zeneipar vezetői szintjén hozott cinikus kreatív döntéseket veszi szemügyre:

„Persze, hogy vegyes fajúnak lenni … elfogadhatóbb és ízlésesebb. Nem tudom, hogy ez bók-e vagy sem, de mindenképpen a „feketeséged” miatt választottak ki”.

A film egyik legmegvilágítóbb jelenete, ez a szóváltás szépen összefoglalja, hogy a rendszerszintű rasszizmus a fekete embereket elsősorban a fajukra redukálja, egyéni személyiségük pedig másodlagos szempont lesz.

„Jobban fájt, hogy a saját közösségemtől kaptam beszólást, mint amikor a Daily Mailben olvastam egy rasszista megjegyzést” – mondja Pinnock a dokumentumfilm ügyetlen bemutatására reflektálva. Az azonban, hogy nem használja a platformját a jóra, „nem az én természetem. Tudom, hogy segítek néhány embernek, és tudom, hogy jót teszek, és ezt továbbra is folytatni fogom. És egy dolog, amit 100%-ban meg fogok tenni, az az, hogy a világos bőrűek kiváltságairól beszélek. Őszintén hiszem, hogy ez segített nekem eljutni oda, ahol ma vagyok.”

Történetének megosztása Morrisszal új, de nem teljesen ismeretlen terület volt.

„Amikor dalokat írok, bemegyek egy szobába, és el kell mondanom a legmélyebb és legsötétebb dolgaimat olyan embereknek, akikkel még sosem találkoztam, ami furcsa, de Natalie csodálatos, és azonnal összeillettünk” – mondja Pinnock. „Nagyon nehéz volt, de nagyon szép folyamat volt. Egyszerűen megértette.”.

Néha elszakad attól, hogy mennyi műsoridőt kell szentelnie a faji hovatartozásának témájára.

„Egy másik interjúalany megkérdezte tőlem, hogy elegem van-e abból, hogy erről kell beszélnem – egy fehér művésznek nem kellene ezt tennie” -, de azt mondja, rossz szolgálatot tenne magának, ha visszavágyna a hallgatásba. „Azt akarom, hogy elmondhassam a véleményemet a dolgokról, és ne féljek kimondani, hogy mit érzek ebben a pillanatban”.

Ma Pinnock új életszakaszba lépett, személyesen és szakmailag is. 2021-ben akkori vőlegényével, a focista Andre Gray-el ikreket köszöntöttek – a pár idén nyáron Jamaikán házasodott össze. Miután Nelson 2020-ban elhagyta a zenekart, a Little Mix három megmaradt tagja határozatlan időre szünetet tartott, miután 2022 nyarán egy teltházas arénaturnét zártak le. Az év elején Pinnock új zenei irányt jelzett azzal, hogy elindította szólókarrierjét, a garage -hatású Don’t Say Love című számmal.

Mint sok más popegyüttes tagja, aki a saját lábára állt, Pinnock is élvezi, hogy többé nem kell kompromisszumokat kötnie másokkal.

„Öt évvel ezelőtt nem terveztük, hogy szólóban fogunk fellépni. Imádtuk a csapatot, azt hittük, örökké a Little Mixben leszünk” – mondja. „De ennyi idő után az ember elkezd azon gondolkodni, milyen lenne, ha valami sajátot csinálna, azt hiszem. Azt írok, amit akarok, és azt csinálok, amit akarok”.

Érthető, hogy Pinnock most arra vágyik, hogy a rajongók hallhassák művészetének „különböző oldalait”. Mérhetetlenül büszke legújabb kiadványára, a My Love-ra, egy dinamikus, afro-pop himnuszra, amelynek producere a PRGRSHN és Ariana Grande gyakori munkatársa, Khris Riddick-Tynes volt. A dalban a nigériai művész du jour – és Little Mix-rajongó – Ayra Starr is közreműködik.

„A minap hallgattam a rádiót, és a [My Love] tényleg kiemelkedik. Úgy érzem, mintha itt alkotnék valamit” – mondja Pinnock.

A dalhoz készült videóklip, amelyet a nigériai Lagosban forgattak, a színek és a mozgás lázadása, a fekete emberek pedig végig a középpontban vannak – ez jelentős különbség Pinnock Little Mixben töltött időszakához képest, ahol gyakran ő volt az egyetlen fekete ember a szobában.

„A karrierem nagy részét úgy éltem meg, hogy nem lehettem más fekete kreatívok társaságában, nem tudtam levezetni vagy kapcsolatba kerülni” – mondja. „Sokszor úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Ezért olyan fontos ez most számomra.”

Bár nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy visszanyerje gyökereit, Pinnock most egy újfajta elakadással küzd. Nemrég tudta meg, hogy az egyik nagy brit rádióállomás döntéshozói „túl poposnak” ítélték szólómunkáját, és nem vették fel kislemezét a lejátszási listájukra.

Ismét sodródva találja magát.

„Most hova üljek?” Pinnock megkérdezi. „Szívem mélyén még mindig popos lány vagyok, de szeretném felfedezni a zenét, amit szeretek – a zenét, amin felnőttem, amit hallgattam, ami a részem -, és beépíteni a munkámba. Azt akarom, hogy a fekete közösség megismerjen engem, és azt akarom, hogy elfogadjanak azokban a terekben, anélkül, hogy dobozba zárnának.”

Az ő története szemléletesen illusztrálja az elkerülhetetlen faji csapdát – hogyan korlátozza a fekete embereket és a társadalmat általában.

„Szeretnék erről beszélni, mert beszélni kell róla, de nem tudom, hogy még a mi életünkben fogunk-e változást látni. Ez az, ami fárasztó” – mondja Pinnock.

Szerencsére mindaz, amit Pinnock eddig átélt, jó alapot adott neki, hogy szembenézzen a jövővel. A zavart fiatal nő, aki lehetetlen formákba gyűrte magát, hogy megpróbáljon beilleszkedni a normába, manapság sokkal inkább hajlamos összetörni azt, mint azon gyötrődni, hogy miért nem illik hozzá.

„Tudom, hogy nem mindenki fog szeretni, vagy nem mindenki fog befogadni engem, mint művészt, és ez rendben is van, mert nagyon büszke vagyok arra, amit csinálok” – mondja. „Úgy érzem, jobban birtoklom azt, aki vagyok, mint valaha. Ha nem így lenne, nem tudnám azt csinálni, amit most csinálok.”

(c) Saját fordítás!