Egy szürke áprilisi napon Dél-Londonban egy popsztár születik újjá. Jade Thirlwall, aki korábban a Little Mix tagja volt, egy nagy plexiüveg konténerben, az egyik oldalon a folyó, a másikon pedig egy új építésű lakásokból álló Lego-tömb közé szorítva forgatja a videoklipet az „Angel of My Dreams” című, dicsőségesen debütáló szóló kislemezéhez. Aube Perrie (Harry Styles ‘Music for a Sushi Restaurant’, Megan Thee Stallion ‘Thot Shit’) rendezésében készült, és az Ötödik elem, a Showgirls és a Fekete hattyú ihlette, a videó ugyanolyan ambiciózus és koncepciózus, mint maga a dal.

Egy folyosóra szorultam Jade melegekből álló csapatával (stylistok, közösségi média videósok, HMU művészek), és egy másik szobában egy kis monitoron keresztül nézem a táncát. Egyszerre érzem furcsán izgalmasnak és mélységesen unalmasnak. De aztán megérkezik maga a sztár, egy hamis ajakgyűrűvel, a la Posh Spice, az „Out of Your Mind” korszakából, és egy pár angyalszárnnyal, és a hangulat megváltozik. Röviden beszélgetünk arról, amikor először találkoztunk egy BEAT-interjú erejéig, még akkor, amikor a Little Mix 2012-ben, egy évvel az X Factor megnyerése után éppen csak elindult az útján.

„Annyira nagy bajba kerültünk azért az interjúért” – nevet fel, utalva arra a pillanatra, amikor megkérdezték a bandától, hogy milyen szaga van a szerelemnek, Jesy pedig azt mondta, hogy „fasz”.

Jade – a banda önjelölt strébere és legmélyebb gondolkodója – saját gondolatai voltak, a Lynx dezodorhoz hasonlította. Mondanom sem kell, hogy az akkori kiadójuk, a Syco nem volt boldog. Néhány héttel a forgatás után újra találkozunk egy kávézóban, hogy beszélgessünk debütáló kislemezének elkészítéséről, Diana Ross hatásáról és a szerelem aromájáról szóló frissített gondolatairól.

Te vagy az utolsó Little Mix tag, aki elindítja a szóló karrierjét – milyen érzés?

Boldog vagyok, hogy elfoglalhatom ezt a helyet. Mindenképpen a lehető legtöbb időt akartam arra, hogy a zenémen dolgozzak, és azon, hogy ki is leszek. Nem ültem le és gondoltam, hogy „Én leszek az utolsó!”; csak úgy megtörtént. Izgalmas volt nézni, ahogy mindenki más [a zenekarból] felkerült. És rájöttem a zenéjükből, hogy mindannyian nagyon különbözőek vagyunk.

De nem volt egy WhatsApp-csoport, amelyik azt mondta volna, hogy „én indie-t csinálok”, „én popot csinálok”, és így tovább?

Nem. Amikor először kezdtük el csinálni a saját cuccainkat, volt ez a kimondatlan szabály, hogy csak hagyjuk egymást dolgozni. Olyan sokáig voltunk egy csípőnél fogva, szó szerint minden nap együtt voltunk. Szóval mindannyian tudtuk, anélkül, hogy kimondtuk volna, hogy meg kell tanulnunk, hogyan éljünk túl egyedül.

Először furcsa volt?

Istenem, igen. Az utolsó koncert után hazamentem, másnap felébredtem, megnéztem a telefonomat, és a naplómban nem volt semmi. Azt gondoltam, „Bassza meg!” Az életem 11 évre volt megtervezve. Az összes lány közül én voltam az egyetlen, aki a hajóval együtt ment el, mint „Csak még egy dal!„. A zenekar megszállottja voltam. Tényleg azt hiszem, én voltam a Little Mix legnagyobb rajongója, szóval nagyon nehéz volt elengedni ezt a gondolatot.

A Little Mix vége felé kezdtél el kiadót keresni?

Nem. Már írtam egy csomó anyagot a szokásosakkal, mint MNEK és Biff [Stannard], a pop királyokkal. Aztán elvittem ezeket a zenéket különböző kiadókhoz, és rájöttem, hogy mindenki valahogy ugyanazt csinálja, úgyhogy úgy voltam vele, hogy „akár maradhatnék is [a Little Mix utolsó kiadójánál] az RCA-nál!”. Még ez is furcsa volt, mert kijöttünk az X Factorból, és nem választhatsz, hogy kihez szerződj. Minden úgy volt, hogy „Itt a kiadó, itt a menedzsment, itt a könyvelőd”. Még a zenénkkel kapcsolatban is, minden döntés, amit [a zenekarban] hoztunk, egy közösen meghozott döntés volt. Nem tudtam, hogyan döntsek valamiről egyedül. Soha nem volt meg az a dolog, hogy „Ha elszúrod, az csak rajtad múlik”. Az első néhány hónap az önbizalom felépítéséről szólt, így amikor elmentem az USA-ba, hogy elkezdjek beszélgetni a kiadókkal, akkor már azt gondoltam: „Oké, most már tudom, mit akarok.”. Nagyon büszke vagyok magamra a karrieremnek ebben a szakaszában, mert bementem ezekbe a szobákba, és azt mondtam: „Ez az én zeném, ez vagyok én, akarsz belőle?”. [Nevet] Nem akartam elmenni egy kiadóhoz, és azt kérdezni: „Tudtok segíteni, hogy kitaláljam, ki vagyok én?”.

Könnyen képes vagy magabiztosságot szerezni?

Eléggé befelé forduló ember vagyok. De tudtam, hogy a szóló dolgaimhoz: „Kislány, egy kicsit jobban kell hinned magadban.” Az első évben, a sessionök alatt, nagyon sokat mentem a tükör elé, és azt mondtam: „Egy kibaszott szupersztár vagy, meg tudod csinálni!”. Kiabálnom kellett magammal, hogy „ribanc, menj be és mutasd meg nekik, hogy te vagy a következő nagy dobás”. Tényleg a lánycsapat biztonsági hálójára támaszkodsz. Amikor ez neked szól, az egy teljesen más játék. Különösen LA-ben; kiszagolják a bizonytalanságot.

Készítettél egy referencia lejátszási listát – kik voltak rajta?

Azóta fejlődött, de volt benne egy kis Madonna, Britney, Kylie, Janet és Diana Ross. A fejemben mindezen emberek csúcspontja akartam lenni, mert ezeken nőttem fel, és ezeket hallgattam. Tudtam, hogy popos lány akarok lenni. A pop megszállottja vagyok, és mindig is az leszek, szóval az volt a kérdés, hogyan leszek én a következő poplány, aki kiemelkedik a többiek közül, és akiben van valami más. Néha [a stúdióban] perverznek éreztem magam, máskor egy house-os bangert akartam csinálni, aztán megint máskor azt, hogy „Lépjünk be Janet ‘Feedback’ világába”.

Az általam hallott dalok mindenhol ott vannak. Jó értelemben.

Ez szándékos volt. Én nagyon is a konyhai mosogató lány vagyok – mindent beledobok. Mindent akarok. Amikor rajongóként egy poplányra nézek, a külsőségeket, a koncepciókat, a nagy show-t, a csillogást akarom. Mindent. Aztán ahogy magamra találtam, úgy gondoltam, hogy nagyon király lenne, ha az album úgy hangzana, mint egy kísérlet arra, hogy megtaláljam, mi is az én hangzásom. Ez az igazi.

Szerinted hiányzik mostanában az a nagy pophangzás?

Szerintem igen. Az idők mostanában kurva sivárak, és a pop mindig is a legjobb levezetés volt számomra a negativitásból. Bizonyos értelemben megmentő. Nem tagadhatod le a pop jelenlétét és varázsát, és mindig is a pophercegnők megszállottja voltam. Az én tökéletes szombat estém az, amikor otthon ülök a barátaimmal és megnézem az összes zenei videót a YouTube-on. Jordan [Stephens, színész, zenész és Jade barátja] Call of Duty-t játszik, majd lejön és azt mondja: „Basszus, már megint Rachel Stevens-t nézed”.

Melyik videót?

„Some Girls”.

[+18-as téma] Egy dal a szopásról.

Nekem is van egy hasonló. Nos, ez inkább fordítva van, azt hiszem. Tove Lo-val írtam. Imádja az orális szexet! Tényleg. Imádom őt. Izgalmas volt bemenni az emberekkel a szobába, meglepni őket, és felborítani az elvárásaikat. Amikor bejöttem Tove-hoz, azt kérdezte: „Mi a hangulat?” Én meg azt mondtam: „Bármit is gondolsz, felejtsd el – olyan messzire mehetünk, amennyire csak tudunk.” Eljátszott nekem egy dalt, ami alapvetően az anális szexről szólt. Azt mondtam: „Benne vagyok! Csináljuk!” Imádom, amikor egy dal ártatlanul és aranyosan hangzik, de aztán tényleg meghallod, és mocskos. Nem tudom, hogy ez a dal valaha is napvilágot lát-e. De én nagyon őszinte ember vagyok. Az album fő koncepciói az iparban szerzett tapasztalataim, a Jordan-be való szerelembe esés és önmagam újbóli megtalálása.

Elvesztetted magad?

Hogy őszinte legyek, azt hiszem, kezdettől fogva tudtam, hogy mi a szerepem a zenekarban.

Mi volt ez?

Eredetileg én voltam az aranyos kis geordiai lány. Nagyon ártatlan. Mindig is egy kicsit stréber voltam. Emellett zenei háttérrel rendelkeztem; végigjártam a kocsmákat és klubokat. 16 vagy 17 éves koromtól kezdve a munkásklubokban hecceltek, anyámmal a háttérben, aki készen állt, hogy lecsapjon. Mire bekerültem a zenekarba, én voltam a legtapasztaltabb tag. A médiatudományi vizsgám az X-Faktorról szólt. A meghallgatásom előtti évben szó szerint boncolgattam a műsort. Azt hiszem, így kellett lennie.

A zenekaron kívül akkor figyeltem fel rád jobban, amikor a Twitteren nagyon hangosan és politikailag megnyilvánultál, amikor ez még nem volt jellemző egy popzenekar tagjára. Ez természetes ösztön volt, hogy fel akartál szólalni?

Ha valamit nem tartok helyesnek, akkor a következményektől függetlenül felemelem a szavam. De nem azért, hogy csak úgy lármát okozzak. Emlékszem, hogy a korai időkben tweeteltem a szíriai bombázásokról és a kormányunkról, és nyilván minden férfi képviselő a nap alatt azt mondta, hogy „Menj vissza a popdobozodba”. De aztán rájöttem, hogy azért haragszanak rám, mert nagy befolyásom van a fiatalokra. Ez arra ösztönzött, hogy képezni akarjam magam. A zenekaron belül mindig én voltam az, akihez a lányok fordultak, ha egy kínos kérdést tettek fel. Olyan vagyok, mint egy melós. Felkaptam a vizet.

Ön is támogatta a melegeket, mielőtt ez divatba jött volna.

Istenem, köszönöm.

Természetesnek és őszintének tűnt.

Még ha egészen a gyökereimig megyek is vissza, gyerekkoromban Benidormban néztem a drag queeneket, és valószínűleg ez volt az első íz, amikor előadást láttam. Az első megszállottságom Diana Ross volt, mert anyukám pont úgy nézett ki, mint ő, és 10 éves koromig tényleg azt hittem, hogy ő az. Elment a bingóba, és azt mondta: „Elmegyek egy másik műsorba, Jade”, én meg: „Az anyukám Diana Ross!”. Kezdettől fogva imádtam a csillogást és a ragyogást, a sok tollas boát és flittert. Vonzódtam a kempinghez. Mivel zenés színházi háttérrel nőttem fel, sok LMBTQ ember vett körül. Aztán amikor Londonba költöztem, a meleg barátaim a szárnyaik alá vettek. Ott találtam magam. A drag kultúra segített felismerni, hogy előadóművészként is lehet alteregód, ami valóban megváltoztatta az önbizalmamat. Öt évvel [a Little Mixnél] a meleg közönségünk megnőtt, és azt gondoltam: „Nem hagyhatom ki a sorban állást a Heavenben, és nem mondhatom, hogy ez az én szövetségem, szóval jobb, ha többet tanulok.”.

Ez nem az, amivel sok hetero popsztár, vagy ember igazán törődik.

Nem. A húszas éveim elején vettem fel a kapcsolatot a Stonewall-lal, és kértem egy találkozót, hogy segítsenek felvilágosítani a történelemről és arról, hogy mit jelent szövetségesnek lenni. Most is a Stonewall-lal dolgozom. Nem akartam úgy tűnni, mint aki performatív vagy opportunista szövetségesként viselkedik. Ha bárki ezt gondolná rólam, nagyon csalódott lennék.

Először kaptam Covidot, amikor Diana Ross-t néztem az O2-ben.

És ez a melegek jogai.

Találkoztál már vele?

Igen! Anyukámmal elrepültünk Vegasba, hogy megnézzük a showját, és találkoztunk vele a színfalak mögött. Most már tudom, mit éreznek a rajongók, mert én is csináltam azt a dolgot, hogy csak úgy elkezdtem beszélgetni, és nem tudtam a telefont a képhez használni. De annyira kedves volt. Adott nekem egy altatót, mert azt mondtam, hogy időeltolódásom van, és azt mondta: „Tessék, drágám”. Az albumon sokat hivatkozok rá.

Mi más?

Clubland Classix, tehát olyanok, mint Cascada, és hiperpop, gondolom. Motownon nőttem fel, aztán tizenéves koromban, amikor egy észak-keleti munkásvárosban nőttem fel, Scooter, Basshunter, Cascada, DJ Sammy. Imádtam az eurotrash táncot. Elmentem ezekbe a szobákba LA-ben, és Scootert játszottam nekik. Azon dolgoztam, hogyan rakjam össze mindezt, így született meg az „Angel of My Dreams”. Azt akartam, hogy olyan érzés legyen, mint egy könyörtelen, hatalmas, kövér pop ütés az arcodba.

Mi inspirált?

Los Angelesben voltam, és amúgy is magányosnak éreztem magam, aztán valaki felhívott, hogy a kiadóm vezetője, aki leszerződtetett, elmegy. Keményen beindult a spirál. Elmentem a stúdióba, és azon gondolkodtam, hogy milyen ingatag a zeneipar, és azon, hogy mennyire szeretem ezt a munkát, de azon is, hogy mennyire utálom. Elmagyaráztam a koncepciót [Mike Sabath producernek], hogy ez egyfajta gyűlölet-szerelem az iparral, de úgy hangzik, mintha ez egy kapcsolat lenne. Eredetileg inkább úgy kellett volna hangzania, mint egy szerető kapcsolatnak, ami mérgező, de aztán azt gondoltam, „Nem, hagyjuk, hogy ők kapják meg; mondjuk el nekik, miről szól a versszakokban.”.

A The Sun újság már lehozott néhány sztorit a dalszövegről, konkrétan „eladtam a lelkem egy pszichopatának [Syco]”.

Nem kifejezetten erről van szó. De azt akartam, hogy a dal az én utamról szóljon, a zeneiparba való belépéstől egészen mostanáig, és hogy milyen érzés volt ez. Ezért olyan kaotikus a dal. A kezdés olyan, mint a The X Factor montázsának zenéje, miután megnyerted a versenyt, és csak úgy belekatapultáltak az iparágba.

Ez egy vékony határvonal, nem igaz? Senki sem akarja feltétlenül hallani egy híres embertől, hogy milyen szörnyű gazdagnak és híresnek lenni.

Én nem akarok itt ülni és az életem elmúlt 13 évét szidni. Nagyon boldog és elégedett vagyok. De mint minden munkában, itt is vannak hullámvölgyek. Ilyen az élet, és ez az én valóságom, de az a lényeg, hogy úgy írjam meg, hogy az ne legyen jaj nekem.

Az általam látott részek alapján a videó vadnak tűnik.

11 szett van, bébi! A koncepció egyfajta rongyokból gazdaggá válás, és igazából érzelmes volt, mert egy rész erejéig buszozok, és elsétálok egy Sainsbury’s Local mellett. Amikor 16 éves voltam, a helyi Sainsbury’s előtt álltam és karácsonyi dalokat énekeltem.

Büszke vagy arra, amit elértél?

Ó, igen. Túlszárnyaltam az elvárásaimat, amire azt hittem, hogy képes vagyok. Minden alkalommal, amikor összeszartam magam, vagy szorongtam, képes voltam végigcsinálni, és azt mondani: „Nem, kislányom, megérdemled ezt.”

És végül, milyen illata van a szerelemnek?

Ó, Istenem. Tudod mit, most már egy kicsit továbbfejlesztettem. Szóval a Lynxről átmentünk talán egy Jo Malone illatra… Igazából a szerelemnek olyan szaga van, mint a nedves kutyáknak.